Ha halottak napján sem...

Három temető van a faluban. Illetve van még egy. De azt valahogy nem is tudatosítottuk. Arról szinte nem is tudtuk, hogy létezik. Csak ha hajtottunk biciklivel a határba, a krumpliföldre vagy a kukoricásba, akkor fordítottuk arrafelé a fejünket. Gyerekként valami nagy titkot, misztikumot tulajdonítottam neki. Mert nem ismertem azoknak a vallását, akik ott feküdtek. Az elhunytak emlékét őrző kövek messze voltak minden földúttól, évek óta háborítatlan békében álltak. Bukszusokkal övezett kis senki szigete volt, ahová még csak ösvény se vezetett, s bár vágytam rá, hogy legalább egyszer közelről lássam, figyelmeztettek, az nem olyan nyughely, ahova csak úgy bemegy az ember nézelődni.

Szóval igazából csak három temetőt tartottunk számon. A katolikust meg a reformátust és az öreget, ahova már rég nem temetkeznek. Hatalmas jegenyék nőttek benne. Nem is igazán gondozták – sem a környékét, sem a sírokat. Néhányon még nyílott ugyan virág, halottak napján gyertyák is pislákoltak rajtuk, bár ott mindenszentekkor sem gyűlt össze soha annyi ember, mint a másik kettőben. Oda inkább csak idősek jártak elhunytaikért gyertyát gyújtani. Bementünk azért néha-néha mi is, a legnagyobb hőségben is borzongatóan hűvös volt a tornyosuló jegenyék miatt. Lehet, furcsának tűnik, de szerettem kimenni a temetőbe, mert sehol sem lehetett annyi és olyan sokféle virágot látni, mint ott.

Az öreg sírkert sokkal elhagyatottabb volt, mint a másik kettő, gyérebben volt benne virág, és azok is igénytelenek voltak. Olyanok, amelyeket nem öl ki a legmaróbb fagy sem, amelyek maguktól kihajtanak minden tavasszal, vagy le sem vetkőzteti őket a tél. Olyan sírhantok is voltak, amelyeken csak a tarack nyújtózott a nap felé, s olyanok is, amelyeknek már a hantjuk is elkopott, mert nem voltak kővel körülkerítve. Olyan is akadt, amelyet sírkő se jelölt, csak fejfa mutatta, hogy odalent fekszik valaki. Hiába is kérdeztem, ha egyikről-másikról ki tudtam silabizálni a bevésett nevet, hogy ez vagy az kinek a nagyapja, nagyanyja, esetleg dédszülője, mert már az a felnőtt se tudta, akitől kérdeztem. Mivelhogy már ő sem ismerte. Az évek során, ahogy cseperedtem, szembetűnt, hogy egyre kevesebben járnak az öreg temetőbe. Egyre jobban elárvul. Amikor a virágok miatt még szerettem a temetőbe járni, nem fogtam fel, mi az elmúlás. Az elhagyott sírok üzenetéből ma már többet tudok róla. Azt is, hogy igazán akkor hal meg az ember, ha már nem emlékeznek rá.

Még halottak napján sem.