Győzzön az igazság?

MTV, Magyar Rádió, állami hírügynökség, Alkotmánybíróság, ügyészség, a bíróságok irányítása, Médiatanács, Állami Számvevőszék, sorolhatjuk az állam foglyul ejtésének lépcsőfokait egészen a közigazgatás szégyenéig, amikor önkormányzati dolgozókat rendeltek ki ellenzéki plakátok eltüntetésére. Hozzászoktunk: 8, a rendszerváltás előtt 45 évünk volt rá. 

Hüledezni azon szoktunk, hogy mindezek – plusz az irdatlan közpénzlopás és a leromlott közszolgáltatások – ismeretében miért szavaz mégis rendszeresen 2,2–2,5 millió ember a Fideszre. (Bár ez az „ismeretében” sokuknál eléggé kétséges, nem ok nélkül kezdte az új rezsim 2010-ben a közmédia bedarálásával és a csak fideszesekből álló Médiatanács felállításával.) Közülük sokan félnek, mások szerint a túloldal sem jobb. Szoktunk indokolni az erős államot kedvelő magyarokkal, a demokratikus értékek gyengeségével is, de én most a kemény magról írnék: azokról, akik szemet hunynak (felmérések szerint a fideszes szavazók nagy része tudja, hogy egekben a korrupció), mert elhiszik, hogy mindez egy szent cél érdekében történik.

A célt Orbán Viktor fogalmazta meg híres, 2009-es kötcsei beszédében, egy évvel első kétharmada előtt, és azóta ez minden megszólalásának kötőanyaga:

A kormányzás célja és feladata – nagybetűvel és egybeírva – Magyarország közjogi értelemben vett vezetése, tartalmilag pedig annak biztosítása, hogy a nagybetűs Magyarország kisbetűvel és két szóban írva: magyar ország maradjon.

A nacionalizmus hazudozással és komoly jogi munkával/trükközéssel erős mix, de kell hozzá az orbáni káderpolitika is. Megfelelő embereket a megfelelő helyre. (Egy volt fideszes parlamenti képviselő mesélte, kiválasztásuk, tesztelésük egyesével történt a főnök vidéki dácsáján: úgy érezte magát, mint a filmekben, amikor a capók a Don elé járulnak, aki Felcsúton még rántottát is sütött nekik. A lófej a párnán későbbi jelenet.)
 

A legalsó szintekig kiépült pártállamot (nómenklatúrának hívták 30 éve) dolgos kezek építik: sima opportunisták, haszonért, befolyásért bármit elvállalók; azok, akik szerint a politika a hatalomról szól, így nincs azzal gond, ha maximálisan él vele, aki megteheti; másokkal kinevezésükkor biankó aláíratták a lemondásukat is, ami egy páncélszekrényben várakozik (fontos állami tisztség viselője mesélte egy elkeseredett és őszinte pillanatában magáról); és végül azok, akik simán foghatók valamivel, mert annyi vaj van a fülük mögött, hogy föl kell majd préselődniük a helikopterre, ami kimenti a főnököt.

Mindezzel csak elboldogulunk valahogy, amikor visszaszerezzük az országot. De az ilyen rezsimeket nem csak a nyers érdek vagy a megfélem-lítés működteti. Sokaknál él az a meggyőződés is, hogy az „ügy”, a „szent cél” fontosabb az intézményeknél, eljárásoknál, a hatalmat kiegyensúlyozó mechanizmusoknál. Hogy az „igazság” minden előtt. És ezt a mondatot így szívtuk magunkba magyarórán: „a haza minden előtt”. Mert a legfőbb igazság (nekik, mert másnak például az egyenlőség) maga a haza. Minden más „emberjogi hablatyolás”, „jogállami maszlag” és Soros.

A procedurális (eljárási) és a szubsztantív (érdemi, értékelvű) megközelítések között régi a vita, és nem csak nálunk. (Ne feledjük, nemcsak a „haza”, hanem más „igazságok”, így az egyenlőség nevében is követtek el százmillió áldozatot követelő gazságokat.) Az „igazsághívők” egyik fontos szellemi vezetője, Csoóri Sándor 2000-ben a Népszabadságban így fogalmazta meg ennek az oldalnak a credóját: „Az összevissza szaggatott, darabolt, osztott magyarságot a demokrácia, a négyévenkénti kormányváltások még tovább osztották és darabolták. Más szóval: a »szórványosodás« idehaza, az anyaországban is fölerősödött. Minden választás egy-egy újabb belső trianoni határhúzás a lelkek között.”

Az EBESZ szerint a választás odaát „free but not fair” (szabad, de igazságtalan), de még van. Orbán pedig kötcsei programja nyomán halad: „vagy olyan kormányzati rendszert próbálunk felépíteni, amely minimálisra csökkenti a duális erőtér visszaállásának esélyét, és helyette hosszú távon egy nagy centrális erőtérben rendezi el a politikai kérdéseket; vagy ellenkormányzásra készülünk, és akkor a duális erőtér vissza fog állni”.

A duális (vagy ha kérhetnénk, többosztatú) erőtér persze vissza fog állni. De mi lesz velünk, magyarokkal, ha az ország (a nemzet) harmada azt gondolja majd, amikor elberreg az a helikopter, hogy nem Orbán bukott, hanem az igazságot győzték le?
A szerző Pozsonyban (is) élő magyar újságíró