Vélemény

Gondolatok a visegrádi együttműködés negyedszázadáról

Térségünkben számos politikai és gazdasági jellegű szövetség jött létre az elmúlt évszázadokban, melyek a legtöbbször sajnos kérészéletűnek bizonyultak.
MTI

2016. február 14. 19:19

1991-ben egy újabb ilyen kísérletre került sor, amikor Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia visegrádi együttműködés néven egy regionális szervezetet hozott létre, hogy az Európa keleti és nyugati fele között kialakult politikai és gazdasági vákuumot betöltse. De vajon beváltotta-e a hozzá fűzött reményeket, vagy a korábbiakhoz hasonlóan a tagállamok partikularizmusa ismét felülkerekedett a közös érdekeken? Két és fél évtized távlatából erre keresem a választ. 
 
A visegrádi együttműködés történelmi előzményei 1335 novemberéig nyúlnak vissza, amikor a közép-európai térség három uralkodója, I. Károly magyar, I. János cseh és III. Nagy Kázmér lengyel király Visegrádon találkozott. Ez már önmagában is hatalmas jelentőséggel bírt, hiszen addig rendkívül komoly ellentétek voltak közöttük. Ott azonban, ezeket elsimítva kölcsönös segélynyújtási egyezményt kötöttek, a cseh és a magyar király pedig egy új, észak–nyugati irányú kereskedelmi útvonalról is megállapodott, hogy a Magyarországról származó áruk – Bécs elkerülésével – morva és cseh földön át juthassanak el német területekre. Mindez hosszú időre megalapozta a lengyel–cseh–magyar együttműködést, mely a következő két évszázadban többé-kevésbé fennmaradt (gyakran még az uralkodó személye is azonos volt). Maga a visegrádi királytalálkozó pedig a 20. századra fogalommá, a térség országai közötti együttműködés szimbólumává vált. 
 
A birodalmi múlt 
 
1526-ban Habsburg Ferdinánd követte a mohácsi csatamezőn elesett II. Lajost a magyar és a cseh trónon. Ezzel e két visegrádi állam 1918-ig a Habsburg Birodalom részévé vált, és ez lett a sorsa Dél-Lengyelországnak is a 18. század utolsó harmadában, időről időre fellángoló függetlenségi küzdelmeik pedig kudarccal végződtek. 
 
A visegrádi országok státusa a Habsburg Birodalmon belül eltérő volt. Míg a magyarok, felkeléseik és szabadságharcaik révén meg tudták őrizni országuk kiváltságos helyzetét, addig a birodalom osztrák feléhez tartozó cseh és lengyel területek különállásukat elveszítve közönséges tartományokká süllyedtek. Nem változott meg ez a helyzet a birodalom utolsó nagy újrarendezését, az 1867-es kiegyezést követően sem, amit különösen a csehek sérelmeztek. Ők a magyarokkal azonos státust akartak, a kudarc hatására pedig a birodalom legnagyobb ellenfeleivé váltak. Ezzel párhuzamosan a cseh–magyar viszony is megromlott, amiben persze a szlovákokkal szembeni nemzetiségi politika is nagy szerepet játszott. 
 
A térség újrarendezésére az első világháború után került sor, amikor a Habsburg Birodalom végleg eltűnt Európa politikai térképéről. Bár föderatív átalakítása 1918-ig reális alternatívaként jelentkezett, a győztes antanthatalmak a párizsi békekonferencián mégis a felosztás mellett döntöttek, amit főleg a csehek szorgalmaztak. Az egykori Osztrák–Magyar Monarchia területén ezzel hét, kisebb-nagyobb állam – Csehszlovákia, Lengyelország, Magyarország, Ausztria, Olaszország, a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság és Románia – jött létre. 
 
A békekonferencián a győztesek két, a térség későbbi sorsát döntően meghatározó hibát követtek el. Az egyik az Osztrák–Magyar Monarchia szétdarabolása volt, annak etnikai alapon való föderalizálása helyett, holott erre éppen cseh részről voltak tervek (pl.: František Palacký, Edvard Beneš). A Habsburg Birodalom ugyanis – minden hibája ellenére – védőernyőt jelentett a térség kis népeit veszélyeztető orosz és német hegemóniával szemben, s ez a védelem ekkor megszűnt. Ráadásul a területek megosztásánál nem vették figyelembe az etnikai arányokat, csak az antanttal szövetséges államok követeléseit, népszavazásra pedig Sopron és Karintia kivételével sehol nem került sor. A szomszédokkal szembeni mértéktelen területi igények lehetetlenné tettek minden további együttműködést az új államok között, függetlenül attól, hogy azok korábban a világháborúban melyik oldalon álltak. A győztes csehek például egyformán szemben álltak a vesztes magyarokkal és a szintén nyertes lengyelekkel. Az atomizált, számtalan ellentéttől megosztott térség ezek után nem volt képes megállítani az 1930-as években felemelkedő két totális nagyhatalom, a náci Németország és a sztálini Szovjetunió terjeszkedését. A visegrádi országok így 1938 és 1944 között előbb német, majd szovjet érdekszférába kerültek, függetlenségüket pedig csak 1991-re nyerték vissza, több sikertelen szabadulási kísérlet után (1944, 1956, 1968, 1981). 
 
1990 után 
 
Az 1989-es változásokat követően a visegrádi országok részéről felmerült az igény egy regionális szervezet megalakítására a szovjet szatellitszervezetek, a Varsói Szerződés és a KGST helyett. Erre 1991. február 15-én, Visegrádon került sor, ahol Antall József magyar miniszterelnök, Václav Havel csehszlovák és Lech Walesa lengyel elnök írt alá egyezményt a három ország kül- és biztonságpolitikájának összehangolásáról a szovjet fennhatóság alóli teljes szabadulás és az euroatlanti integráció elősegítéséért. 1993-ra Szlovákia is függetlenné vált, így a visegrádi együttműködés négytagúvá bővült. 
 
Mindez komoly változásokat hozott. Szovjet részről két héten belül kimondták a Varsói Szerződés katonai szervezetének megszűnését, a politikait pedig júliusban oszlatták fel, Antall József kezdeményezésére. Az időközben megszüntetett KGST helyett 1992 decemberében, Krakkóban egy újabb regionális szervezetet alakítottak, a Közép-európai Szabadkereskedelmi Társulást, a CEFTA-t. A tudományos, oktatási és kulturális együttműködés elősegítésére pedig 2000-ben létrehozták a Pozsonyban működő Visegrád Alapot, mely ösztöndíjakkal támogatja ezeket a kapcsolatokat. A visegrádiakat rendkívül pozitívan értékelte a Nyugat. A hajdani szocialista országok közül mind a NATO, mind az Európai Unió őket tekintette a legfontosabb partnereinek, amelyeket elsőként vettek fel e két szervezet bővítésekor. Szlovákia viszont – Vladimír Mečiar kormányzása miatt – kimaradt ebből, míg a Dzurinda-kabinet helyre nem állította az ország megtépázott tekintélyét. 
 
A szervezet működőképességének legnagyobb próbáját és egyben kudarcát az európai uniós csatlakozási tárgyalások jelentették 2002-ben. Az első kisiklást az év februárja hozta, amikor egy német újságíró a beneši dekrétumokról kérdezte Orbán Viktor magyar miniszterelnököt. Ő erre diplomatikusan azt válaszolta, hogy „ez nem harmonizál az európai jogelvekkel, a csatlakozástól ezek automatikus törlését várják”. Felelete hatására a választások előtt álló cseh és szlovák kormányfő tüntetőleg lemondta a soron következő csúcstalálkozón való részvételt. Áprilisban, a magyarországi választásokon a szocialista–szabaddemokrata koalíció győzött, az új kormány pedig elődjével ellentétben már nem tartotta fontosnak a visegrádi együttműködést. Ilyen előzmények után került sor az EU-s csatlakozási tárgyalások lezárására 2002 decemberében, amikor az új tagoknak nyújtandó pénzügyi támogatás mértékéről döntöttek. Itt sajnos nem léptek fel közösen, külön-külön tárgyaltak a visegrádi tagjelöltekkel, ami sokkal rosszabb alkupozíciót és csatlakozási feltételeket jelentett. Ugyanakkor érdemes azt is megemlíteni, hogy a felvételt nyert 10 új tagállam 72,1 milliós összlakosságából és 738 219 négyzetkilométernyi területéből 64 millió lakos és 533 380 km2 esett e négy országra, ami jóval nagyobb súlyt adhatott volna a szavuknak, ha közösen lépnek fel. 
 
Az euroatlanti csatlakozással a visegrádi együttműködés sok tekintetben elveszítette addigi jelentőségét, így a 2004-es kroměřiži találkozón új stratégiai célokat fogalmaztak meg a tagállamok, mint például a pénzügyi vagy agrárpolitika összehangolását. Akadozó együttműködésükben valódi fordulatot a 2015-ös menekülthullám eredményezett, mely e kérdésben valóban közös nevezőre hozta a négy országot. 
 
Siker vagy kudarc? 
 
A szervezet komoly nemzetközi sikerei ellenére sem tudott valódi áttörést elérni sem a négy ország egymáshoz való viszonyában, sem egy ütőképes, regionális szövetség kialakításában. Bár a visegrádi együttműködés természetesen nem jelentette az EU valamiféle alternatíváját, de jobban ki lehetett volna használni a szervezetben és a közös fellépésben rejlő lehetőségeket. Cseh részéről ezt például az 1990es években az akkori miniszterelnök, Václav Klaus ellenezte élesen, aki országát fejlettebbnek vélte a többinél. Szlovák–magyar viszonylatban a bős–nagymarosi vízlépcső és a magyar kisebbség ügye okozott törést. A beneši dekrétumok szóba hozása pedig ismételten rendkívül heves érzelmi reakciókat váltott és vált ki mind a csehekben, mind a szlovákokban, sokszor felülírva a józan politikai érdekeket. Magyar részről a szocialista miniszterelnökök – Horn Gyula, Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc – álltak távolságtartóan a kérdéshez. Nem jött létre az uniós csatlakozás előtt egy belső vámhatároktól mentes, egymás állampolgárainak szabad mozgást és munkavállalását szavatoló visegrádi gazdasági régió sem. Ugyanakkor a szövetség jövője is sok kérdést vet fel. Fenntartható lesz-e az együttműködés, és lesznek-e közös témák az uniós migránspolitika elutasítása mellett? Közös fellépéssel mennyit ér majd a V4-ek szava (azt is figyelembe véve, hogy e négy állam összesített területét és gazdasági erejét tekintve az uniós élmezőnyhöz tartozik)? Hogyan sikerülhet feloldani vagy meghaladni a 20. századból ránk maradt politikai traumákat? A gyakorlati együttműködés és a gazdasági érdekek át tudják-e hidalni ezeket az ellentéteket, vagy pedig a szerb–magyar és ukrán–lengyel mintára lesznek szimbolikus békülési gesztusok? Milyen súlyt kap az oktatásban, a médiában a régióról és a másik három országról szóló ismeretanyag? Bekerülnek-e a közoktatásba a visegrádi nyelvek? Csupa nyitott kérdés, melyre különféle válaszok születhetnek. Hogy a jövő sikert vagy kudarcot hoz, az a mi felelősségünk is lesz. 
 
Vesztróczy Zsolt 
A szerző történész 
Önnek ajánljuk
kep

Mózes: „Nem a Híd az ellenfél, hanem a közöny”

Ersek, bardos

Listavezetők vitája az ÚJ SZÓ stúdióban II.

berlinale

Szlovák film a Berlinale versenyében

SpaceX

Négy turistát küldene az űrbe 2021 végéig a SpaceX

Repülő gázpalack ölt meg egy járókelőt Sydneyben

téli napozás

Télen is egészséges a napozás?

Legfrissebb galériák
Olvasta már?

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

Új Szó logo 18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.