Gondolatok a korrupcióról

41 százalékuk jelentené a korrupciót, akárcsak a szlovákok 40 százaléka, 57 százalékuk viszont nem, szemben a szlovákok 50 százalékával. Miközben 2 magyar, a szlovákok közül pedig minden tizedik megkérdezett nem válaszolt. Az is kiderült, hogy tavaly a szlovákok 10 százaléka, és a magyarok – bár én inkább úgy mondanám, hogy a megkérdezett 100 magyar – 19 százaléka adott kenőpénzt. A kérdés, hogy akkor mi van?

Három dolog jut eszembe. Az első: tavaly részt vettem egy korrupcióról szóló előadáson, ahol elhangzott, hogy eddig az évente beérkező bejelentésekről az esetek kivizsgálása után kiderült, hogy többségük alaptalan. Mint amikor a hatvanas évek közepén az egyik szomszéd feljelentette a családomat, mert szerinte vasárnap délután sétálni járunk, és nézegetjük a kirakatokat, ami szocializmusellenes tevékenység. A bejelentést persze ki kellett vizsgálni, de ez gyorsan ment, mert a nemzeti bizottságon, ahova apukámat beidézték, az ügyintéző egy tipikus fejütögetős mozdulattal jelezte, mit gondol a bejelentőről. Hát igen, jóakarók mindig voltak és lesznek.

A másik dolog. Szerintem a pici korrupció ugyanolyan rossz, mint a nagy. Mert mi a különbség a pici és a nagy között? Az összeg? Már amennyiben pénzről van szó, mert hát lehet természetbeni „ajándék” is, disznóölés, autó, ház, titulus stb. Az előny jellege, amit az „ajándékozó” ennek fejében kap? A kár jellege, amit ez a folyamat okoz? Hogy egyéni-e vagy össztársadalmi? Vegyük például a legutóbbi esetet, azt a főiskolai tanárt, aki fejenként ötven eurót kért a vizsgáért. Ahhoz képest, amilyen összegek/értékek állítólag forognak a – bejelentett vagy nem bejelentett – korrupciós ügyekben, ez kis pénz, meg „csak” pár személy itta meg a levét. De az ilyen ügyek miatt hitelét veszítheti a többi felsőoktatási intézmény, a vizsgáikat tisztességes módon letevő diákok, a diákjaikat tisztességes módon vizsgáztató tanárok, köztük az én tisztességes nyitrai kollégáim, és én magam is! Tehát a „pici” korrupció, ha egyáltalán beszélhetünk ilyenről, olyan, mint a vízbe dobott kő. Továbbgyűrűzik, és negatívan érint egy csomó ártatlan és tisztességes embert. Vagyis a kár mindig össztársadalmi.

Három: azt mondja meg valaki, mit tegyen az az ember, akinek a saját vagy a szerettei egészségéről, életéről van szó. Tudja, hogy ezért fizetnie kell, és nincs mire várni. Mert önmagammal ellentmondásba kerülve, ha lenne rá pénzem, én valószínűleg fizetnék.