Generációk és identitások

Ezen írás apropója kettős indíttatású. Az első, az az aktuális mozgalom, amelyet szlovákiai magyar fiatalok egy csoportja, amelyik szeretné meghatározni a közélet jellegét – és amire persze teljes joga van, sőt, ez kötelessége is – indított el azzal a kifejezett céllal, hogy biztosítsák a szlovákiai magyarság jövőbeli parlamenti képviseletét. Paradigmaváltást ígérnek a szlovákiai magyar politikai színtéren, és ezt a saját generációjuk nevében teszik. Méltán istennek tetsző cél, csakhogy egyelőre olyan módon teszik ezt, mint Lenin annak idejében: kezdjünk bele, aztán meglátjuk. Kicsit hasonlít mindez a 68-as párizsi diákok jelszavához: Légy realista, akard a lehetetlent! De csak hasonlít, mert az akkori diákok – és párhuzamosan a prágai tavasz emberei – nemcsak negációt kívántak, hanem volt némi elképzelésük arról, hogy a váltás után mi következik. A márciusi ifjaknak is voltak programpontjaik 1848-ban. Pedig ők aztán romantikusak voltak a javából.

A második – de az előző által kiváltott – indíttatás az volt, hogy visszaidéztem magamban 1989-et. Amelynek ugye idén lesz a harmincadik évfordulója, és amelyik valóban paradigmaváltást hozott az életünkben. „Fiatal” negyvenévesként tele voltam lelkesedéssel, mert 1968-at 19 évesen, 1989-et pedig már kicsit érettebben, de még viszonylag fiatalon élhettem meg, és láthattam a két nagy fordulat közti különbségeket. Generációs társaimmal mi is megpróbáltuk kézbe venni a folyamatok irányítását azon a területen, ahol dolgoztam: a filozófiában. Még konkrétabban a Szlovák Filozófiai Társaságban. Tagja lettem annak az akcióbizottságnak, amelynek az volt a feladata, hogy előkészítse azt a közgyűlést, amelyen leszámolunk a normalizáció korszakával, az alatta elkövetett hibákkal és magán- illetve társadalmi bűnökkel. No, és persze új alapokra helyezzük a filozófusok szakmai érdekképviseletét ellátó társaságot. Az akcióbizottságba jószándékkal beválasztottunk olyan tagokat is, akik a hetvenes évek normalizációs intézkedéseinek az áldozatai voltak, hogy tanúságot tegyenek arról a korszakról. Nevezetesen olyan volt egyetemi tanárokról és akadémiai kutatókról volt szó, akiket eltávolítottak az állásukból, és szakmai életük megszakadt. Gyorsan kiderült, hogy az erkölcsi együttérzést – ami a korkülönbség ellenére összekötött bennünket – fölülírta a szemléleti és tapasztalatbeli eltérés, ahogyan a múltat megéltük, láttuk és megértettük. Bevallom, sokáig rágódtam azon, mindezt hogyan dolgozzam fel magamban. Hiszen sem akkor, sem most nem vagyok meggyőződve arról, hogy egy helyzethez jutott generációnak csupán a pozíciójából eredően igaza van. Végezetül rádöbbentem, hogy nem is annyira generációs ellentétről, hanem identitásbeli különbségekről van szó. Vagyis arról, hogy még ugyanazon korcsoporton belül is vannak határok, sőt, bizonyos esetekben falak, amelyek a két vagy több oldalon állókat elválasztják egymástól. Mindezt megfogalmaztam, és a közgyűlésen elő is adtam, majd pedig – felkérésre – publikáltam. Azt, hogy talán nem túlságosan tévedtem az elemzésben, bizonyította az a néhány dühödt reakció, amely az érintettektől származott. (Zárójelben: tartok tőle, hogy ez most is így lesz.)

Nagyon röviden összefoglalom azokat az – esszéisztikus nyelven megragadott – identitásmintákat, amelyeket az akkori szlovák filozófusok között beazonosítottam. Első helyen álltak a kiválasztottak, akik a hetvenes évek normalizációját meglovagolva, és sok esetben kortársaikat félreállítva és páriákká alacsonyítva jutottak pozíciókhoz. Ezek közül sokan már az ötvenes években kezdték el a pályát. A második helyen voltak a megtűrtek, akik – csak azért, hogy munkahelyüket megtarthassák – színleg behódoltak a hatalomnak. Feladva persze világnézeti meggyőződésüket. Ami egy filozófus számára egyenlő az önfeladással. Harmadik csoportként a kitagadottak jelentek meg, akiket a hetvenes évek elején munkahelyükről kidobtak, és a szakmájukat nem művelhették. Mondani sem kell, hogy őket engesztelhetetlen harag emésztette a „kiválasztottakkal” szemben. De mégsem volt ez egyöntetű csoport, mert 1990 után különböző életpályákat futottak be attól függően, hogyan tudtak „megfeledkezni” a megaláztatásokról. Ez a három csoport egy generációhoz tartozott. Ugyanazzal a tapasztalati háttérrel indultak, de identitásválasztásuk – sok esetben kikényszerített identitásuk – megosztotta a korosztályt, és különböző társadalmi időkhöz csatolta őket. Aminek a következtében társadalmi térben és időben is eltávolodtak egymástól. A szakmába 1968 után, a hetvenes évek elején belépő korosztály sem volt egységes. Kis csoportosulást alkottak az úgynevezett opportunisták, akik elfogadták az éppen érvényes játékszabályokat, azokat nem konfrontálták a szakmai etikával, és csatlakoztak a „kiválasztottakhoz”. Ők gyorsabban haladtak előre a ranglétrán, sőt, néha ki is túrták az őket patronálókat a posztjukról. Viszont a rendszerváltás után az anonimitásban lévő túlélőkkel egyetemben szinte egytől egyig elhagyták a filozófusi pályát. Nagyságrendben nem volt nagyobb az ironikusok csoportja, amelynek a tagjai a társadalmi adottságokat nem tekintették örökkévalónak és érinthetetlennek, hiszen szocializációjuk a hatvanas évekhez kötötte őket. Azokhoz a hatvanas évekhez, amelyek eszmetörténeti szempontból a 18. századi felvilágosodás gondolatvilágát vitték tovább a kritikai gondolkodást helyezve a központba. Aki meg akarja érteni ezt a gondolati attitűdöt, annak ajánlom a 18. századból Diderot, a jelenkorból pedig Kundera olvasását. Mindebből eredően a rendszerváltást felszabadulásként élték meg, és ennek a szabadságnak az étoszát próbálták átültetni a mindennapokba. A legfiatalabb korosztályt, amelyik a rendszerváltás után nőtt fel és vált filozófussá, már nem érdekelték azok az ideológiai harcok, amelyeket az előző generáció tagjai vívtak egymással, és csupán – hál, istennek! – a szakmának szentelik az idejüket.

Van ebből valamilyen tanulság? Talán csak annyi, hogy az „ironikusok” képviselte eszmeiség, főként a racionalitás megmentése a korcsoport visszavonulásával meggyengült. És persze eltűnni látszik az a hozzáállás, amelyik központba helyezi a történelmi idő kontinuitása révén hozzáférhető étoszt.
Az eddigiekből már nyilvánvalóvá válhatott, hogy a felfedezhető párhuzamok ellenére az 1989-et követő generációs viszonyok nem képezhetők le egy az egyben a mára. Mik a párhuzamok? Az összefogást forszírozó és politikai mozgalmat alapozó fiatalok ugyanúgy bekapcsolták az előkészítő munkákba a „nagy öregeket”, mint azt tettük mi is annak idején. Nálunk ennek megvolt az erkölcsi felhajtó ereje. A mostani fiataloknál inkább valamilyen fedezék-szerepet látok abban, hogy két különböző táborból származó, tapasztalt embert emeltek maguk mellé. Miért állítom ezt? Azért, mert a mozgalom korifeusai – akik magukat korosztályuk képviselőinek vallják – nem bírnak olyan identitással, amelyik őket valóban elkülönítené a kiválasztott idősebbektől. Pontosabban: azok, akik a történéseket mozgatják, identitásukban az egyik „öreg” platformján állnak. A másikra pedig azért van szükségük, hogy az „összefogás” szlogenjét valamiképpen hitelesebbé tegyék.

A másik nagy különbség az, hogy mi annak idején a felvilágosodásra alapozódó hatvanas évek étoszát próbáltuk bevinni a köznapokba, vagyis értékközpontú cselekvésben voltunk érdekeltek. Hogy ez mennyire volt sikeres vagy követendő, eldönti az utókor. Most úgy látszik, hogy sikertelenek voltunk, mert azt a szellemiséget az utóbbi húsz év elsöpörte. Vagyis a most aktívvá váló nemzedéknek ez az attitűd már nem vonzó. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a francia strukturalista történetírásban használatos „longue durée” fogalom jelentése ezzel még nem üresedett ki, és számolni kell azzal, hogy az értékek időtartama mindig hosszabb, mint az érdekválasztásoké. A fellépő mozgalmat szervező fiatalok nem értékekre (elnézést a sarkított fogalmazásért!), hanem egy nagyon is aktuális politikai problémára kapcsolódtak rá, és ezt a problémát akarják megoldani itt és most. Ami ellen ismét nehéz ellenvetést tenni, hiszen a politikum időformája a „hic et nunc”. Mégis ez az a pont, ahol nekem dilemmáim támadnak, mert ezzel a taktikával nem hoznak újat, hanem csak a fennállót reprodukálják. Éppen csak más személyekkel. Akik identitásukban és érdekkapcsolódásaikban nem különböznek attól a háttértől, amelyből kinőttek, vagy amelyhez máig is tartoznak. Gondolok itt a fennálló párttagságokra és szponzorokra. Vagyis újból megjelenik a kérdés: miben fiatalok ezek a fiatal korifeusok? A biológiai korosztályt tekintve egyértelműen azok, politikai preferenciáikat illetően azonban a múltat reciklálni kívánó erők függelékei. A generációs meghatározottság és az identitás szétcsúszik.

Egy dologban őszintén irigylem őket. Abban, hogy ők már támaszkodhatnak olyan civil szerveződésekre, amelyekről annak idején csak álmodtunk. A hírek szerint tárgyalnak is velük, és talán meg is hallgatják őket. Ha meg tudják csinálni azt, amit az eddigi szlovákiai magyar politikai reprezentáció elhanyagolt, hogy tudniillik figyelnek a független értelmiségiekre is, akkor nagyon fogok nekik szurkolni. A puding próbája azonban az evés – ahogy az angolok állítják. És ők azért – brexit ide, brexit oda – tudnak valamit a demokrácia működéséről. Vagyis, ha ezek a megbeszélések valóban nemcsak a támogatók megszerzéséről és az aláírások számának maximalizálásáról szólnak, hanem a kidolgozandó stratégia alapjául szolgálnak, akkor jó úton járnak. De a kis ördög ide is befurakodott. (Elnézést mindenkitől, de én a kételkedő 18. század gyermeke vagyok.) A megítélésem szerint valóban független civilek mellett – akik előtt megemelem a kalapomat – ugyanis a hírek szerint MKP-függő szervezetek tagjai  voltak azok a „civilek”, akik közül egyik-másik már az aláírásgyűjtést is megkezdte a szerveződő mozgalomnak. Ismét beleütköztünk az identitás kérdésébe.

A fiatal forradalmárokhoz valóban paradigmaváltó szándék tartozott mindig, és tartozik ma is. De nem létezhet olyan új paradigma, amelyik legalább elemeiben ne tartalmazná a korábbit. Azt akarom ezzel mondani, hogy ha a mozgalom szervezői össze akarják kapcsolni az eddig egymással szemben álló feleket és elveket – nagyon elnagyoltan: az etnikai alapú politizálást a transznacionális liberalizmussal –, és meg vannak győződve arról, hogy ez lehetséges, akkor én a csoda megvalósulását látom ebben. A csoda pedig nemcsak a filozófia, de a teológia (lásd: Tertullianus vagy Kierkegaard) szempontjából is maga az abszurdum. Ebben lehet hinni, és talán némelyek számára kell is hinni. Csakhogy a hitekből és a csodákból való kiábrándulás szokta okozni a legnagyobb katzenjammert. Valószínűleg minden korosztálynak meg kell élnie, mit jelent csalódni a saját illúzióiban.

Mészáros András
Újtátrafüred, 2019. szeptember 13.