Gazdagság vagy magyarság?

Gyakorlatilag mindenki azt vallja, hogy a szlovákiai magyarság szülőföldön való megmaradásának záloga egy gazdaságilag megerősödött nemzeti közösség. A fentebb leírt elvárással egyáltalán nincs gond, ellenben azzal, hogy egy ilyen gazdaságilag sikeres jövő esetén a vidék etnikai arculata is megmaradna-e, már igen. Közismert tény, hogy a városok nemcsak az ipar, hanem az asszimiláció központjai is. Ahogy egy város a csehszlovák időkben erőre kapott, amint gyárakat alapítottak benne, megindult a betelepülés, és a betelepülők döntő többsége a szlovákságból került ki. Egyértelmű összefüggés mutatható ki a magyarok által lakott város etnikai arányának alakulása, illetve az adott város iparosodása között. Például a 15 138 lakosú Galántán 30,54% a magyarok aránya, a szomszédos, 23 554 lakosú és iparosítottabb Vágsellyén viszont már csak 14,15%-nyi magyar ajkú él. Kassa esetében ez még szembetűnőbb. Száz éve ott még 33 350 magyar élt, a polgárok 75,4%-a, mára viszont ez a két számpár 6 382 lakos, illetve 2,7%. Ha egy nemzetiségek által lakott vidék jobb gazdasági adottságokkal rendelkezik, felgyorsul a többségi nemzethez tartozók bevándorlása. Ez igaz Erdélyre és az autonómia előtti Dél-Tirolra is. Ilyen esetben viszont a helyi lakosság még inkább törekszik az önigazgatás valamilyen formájának kialakítására, lásd Katalóniát, Dél-Tirolt, de akár a mai Skóciát. Dél-Szlovákia mintegy 400 települése mindmáig azért tudta megőrizni magyar jellegét, mert túlnyomó részük halódó kistelepülés, ahová nem érdemes beköltözni. A Pozsonyhoz közel fekvő faluk lakossága nemzetiségi arányának a változása mutatja, hogy mindez mennyire igaz. A virágzó Dél-Szlovákia megvalósulása esetén számolni kellene a nemzetiségi arányok gyors változásával, mégpedig a magyarság kárára. Ha valamilyen csoda folytán ez a vidék valóban meggazdagodna, a magyarság mint etnikum csak akkor tudna belőle igazán profitálni, ha valamilyen területi autonómiát is ki tudna mellé harcolni.