Felvidéki skanzen

Az egész trianonitrauma-történetben az a leggyengébb pont, hogy a revízió mint olyan egyesek fejében még mindig opció, egyáltalán.

Ennek kapcsán nemrég a megbízott szlovák külügyminiszter tett egy túltolt kijelentést, amit azóta még szaftos kis Facebook-üzenettel is megfejelt. A miniszter úgy fogalmazott: amennyiben módja lenne/lett volna az orbáni rezsimnek, biztos élt volna/élne területi követeléssel Szlovákia irányában. Függetlenül attól, kinek mi a véleménye Rastislav Káčerről, néhány dolog gondolkodóba ejt. Ha abból indulunk ki, hogy két NATO- és EU-tag közötti fentről erőltetett, akármilyen területkövetelésnek jogot lehet-e formálni, a válasz: jelen pillanatban biztosan nem. Mivel a soha csak egy nehezen körülhatárolható – inkább teológiai- filozófiai, mint materiális-fizikai – időkorlát, na meg ismerve a történelem fura fintorát is, a képzeletbeli nyerőautomata dobhat ugyan még három szentkoronát, ám kérdéses, hogy ez milyen atmoszférában valósulhatna meg – úgyhogy egy ilyen korban a béke mint olyan csak erős deficittel lehetne jelen.

Tételezzük fel, hogy Káčer szellemi képességei teljes tudatában tette kijelentését, ami abból a megközelítésből érdekes, hogy a miniszter talán nem is egy konkrét magyar revíziót sugallhatott, hanem inkább a NER mindent is magába szívó és céljaira felhasználó attitűdjét, amivel folyamatos hiú reményt csepegtet az erre fogékonyak fülébe. Mert az orbáni rendszer egyik alaptulajdonsága, hogy mindenkinek mindent meg lehet ígérni. Persze az itt-ott elejtett gondolatok mentén kikelt sárkányfogakkal már a rendszer nem törődik, inkább indokot talál a megsértődésre, mert abban egyébként világklasszis, elég csak a svéd–finn NATO-tagság körüli hisztire tekinteni.

Mára már elég nyilvánvalóvá vált a jelenlegi állampárt „szivacs” jellege. Mert ahhoz, hogy folyamatosan aktuális legyen, és minél több réteg felé szimpatikus maradjon, kénytelen örökké éhes kisgömböcként felfalni szinte minden politikai mozgalmat jobbról középre tartva. Ez a négyzetre emelt Janus-arcúság folyamatosan tetten érhető. A Fidesz előbb arculatot váltott: européer liberálisból jobboldalivá vált, majd névlegesen felvett egy konzervatív attitűdöt, elmerült kicsit az illiberális kalandban, utána elkezdett kacérkodni a szélsőjobb szavazókkal is – alig tagadva, hogy igényt formál a Jobbikra és a belőle kivált pártok szavazótáborára –, de ma már ugyanúgy vadászik a baloldal szavazóira is.

De van egy másik nem kicsi tábor is, amelyiket a miniszterelnök ügyesen, és – valljuk be – komolyabb erőlködés nélkül képes volt behúzni: a határon túli magyarságot. A karmelitában, illetve a legtöbb csúcsminiszter irodájában jelen levő Nagy-Magyarország-térkép és egy sor hasonló, historizáló, legtöbbször nacionalista nosztalgiával átitatott „népnemzeti” külsőség igazából már nem is sugallja, hanem szinte ordítja az ebben a világban járatlan látogató felé, hogy ez a kisember szeretne nagyobb lenni, ahogy az uradalmaként kezelt országát is szeretné hizlalni, nem csak „képletesen” nagyobbá tenni. Az üzenet pedig szemmel láthatóan sokaknak átjött. A „szlovmagy” politikum így vagy úgy, mára függő viszonyba került a Fidesszel.

Hogy a zárt ajtók mögött milyen elképzeléseket látnak megvalósíthatónak a NER urai, azt nehéz megjósolni. Az Oroszországhoz való kötődés, a Kínával való már-már kínosan szervilis kokettálás, mindeközben a német ipari potenciál és befektetési lehetőségek rögvalósága, ami akkor is a német befolyási övezetben tartja az országot, ha ezt kifelé Orbán Viktor nem szeretné láttatni, folyamatos hintapolitikára kényszeríti a miniszterelnököt.

A pávatánc végtelen, miközben a táncparkett egyre szűkül. S ahogy az Európai Bizottság képes volt „megfogni” a hanyatló, bűnös „kommunista” unióból jövő pénzek folyását, az ebből fakadó megszeppenés még jobban összezárta a kitartott felvidéki politikumot.

Nem is csoda, hogy Káčer kijelentéseire még a legtompább politikai vitaműsorban, a ma7 Nagyítójában egymást túldadogva reagáltak nagyobbnál nagyobb blődségeket az importfideszes, túlfizetett megmondóemberek, csak hogy bizonyítsák rendszerhűségüket. Ebben az esetben viszont a nagyító több mint beszédes. Rávilágít az abszolút függés és szervilizmus tényére, hogy Orbán = magyarok, a NER bírálata pedig egyenlő a magyar nemzet bírálatával. Ez már-már nyilvánvaló jele annak, hogy önálló szlovákiai magyar politika ma már nem létezik. Csak külső érdekeket kiszolgáló, szervilis, szlovákiai átkötése a NER-nek, persze a külsőségek megtartásával.