Féligazságok, avagy az érem másik oldala

Ezt a lépést a szlovák publicisták kivétel nélkül a sajtószabadság megkurtításaként minősítik, miként a nyugati médiumok is. Még a BBC és a konzervatív Frankfurter Allgemeine Zeitung is aggodalommal számol be arról, hogy eltűnhet a legjelentősebb magyar ellenzéki újság. Hazai magyar közösségünkben viszont felemás a visszhang. Tekintélyes a szolidaritásukat kifejezők listája, ám akadnak, akik tán meggyőződésből, netán politikai bálványimádatból, esetleg zsoldos bértollnokként kárörvendeznek. Cinikusan, féligazságokkal iparkodnak magyarázni a magyarázhatatlant. Csak egy lap csődjét látják, semmi mást. Lelkük rajta. Különben is, nálunk még szólásszabadság van, nyugtattam magam.

Megszólalásra végül Duray Miklós késztetett, aki az egyik felvidéki portálon beállt a rikkancsok közé, miután így vélekedett: „A Népszabadság tevékenységével az 1956-os forradalom utáni elnyomás szimbólumává vált, a kádári terror megtestesítője volt. Így megszűnése akár erkölcsi jóvátétel is lehet. Azok, akik most a sajtószabadságon esett csorbaként sérelmezik a lap megszűnését, nem tudatosítják, hogy ez a lap volt az 1956 utáni erkölcsi rombolás és diktatúra egyik meghatározó eszköze”. Ami így igaz, nincs mit szépíteni, csúsztatni. Csakhogy több mint két és fél évtizeddel a rendszerváltás után ez a vélemény már csak féligazság, ha az érem másik oldaláról nem veszünk tudomást. Például arról, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben már árnyaltabb volt a kép, amit többek között Illyés Gyula, Déry Tibor és más magyar személyiség is felismert, időről időre publikáltak ebben az újságban, amelyben Csoóri Sándor versei is megjelentek. A rendszerváltást követően pedig a kádári szekértolókkal nem éppen egy gyékényen áruló Eötvös Pál került a lap élére, aki munkatársaival nyíltan szembenézett és leszámolt a lap múltjával és egyetlen hiteles értékrend alapján, a mindenkori magyar kormányokkal szembeni kritikus magatartást tette meg a lap védjegyévé. Ami az MSZP vezetőinek sem tetszett: nem tudták lenyelni, hogy már nem kézi vezérlésű pártlappal van dolguk. Többek között emiatt adták el a kiadóban birtokolt tulajdonrészüket, amelyet a Szabad Sajtó Alapítvány őrzött. Ezzel ütötték az első szöget a Népszabadság koporsójába. A gátlástalan befektetőként elhíresült osztrák Heinrich Pecina pedig most nagyot kaszálhat, mert az mindenképpen kiderül: kinek a kezére passzolta át – nyilván nem aprópénzért – a Mediaworks céget, a már megkaparintott megyei lapok többségével együtt, amelyekre az új tulajdonosnak leginkább fájt a foga. Orbán Viktornak meg minimum a Nemzeti Sportra. A folytatás nyilvánvaló.

Időszerű sajtótörténeti feladat megírni a volt kommunista pártlapok történetét. Kideríteni, vajon miért szűnt meg többek között a Trybuna Ludu és miért maradt a piacon a Népszabadság, vagy cseh és szlovákiai laptársai. Nem szándékom fényezni a félmúltat, de az okok között ott szerepel az a tény is, hogy az utóbbi újságok olvasói nem szerecsenmosdatásnak, hanem hitelesnek tartották az érintettek önvizsgálatát, sajtószabadság iránti elkötelezettségét. Az Új Szó is ennek a bizalomnak köszönheti megmaradását, miként annak is, hogy csehszlovákiai viszonylatban az elsők között alapvetésként szögezte le, miszerint már sosem lesznek pártlap. Amihez máig ragaszkodik, bármennyire is nehéz mostanság ezt a szakmai és morális hagyatékot megőrizni.

Mindezt Duray Miklós is jól tudja, ezért felfoghatatlan, hogy a sokunk által az egyik legjellemesebbnek és kiváló politológusnak tartott közéleti személyiségünk miért adta nevét és hitelét az idézett manipulációkhoz. Miért huny szemet Matolcsy György és Rogán Antal közéleti garázdálkodásai felett? Egykori bátor másként gondolkodóként miért nem emeli fel hangját amiatt, hogy a budapesti rezsim bedarálta a közmédiát, a TV2-őt, a kereskedelmi rádiókat? Most pedig az oligarchák dáridózásait ostorozó, jórészt fiatal publicisták alkotta Népszabadságot vadászta le. Mert közelegnek a 2018-as választások. Vajon politikusunknak nincs legalább néha sírnivaló kedve, amikor az anyaországban „nemzeti dohányboltokat” lát, amelyek egytől egyig szomorú jelképek: ilyen koncot kapnak a kormánypárti kispajtások. Így sározzák be a nemzeti eszmét.

Nem tudom elhallgatni azt sem, hogy Duray Miklós nem is olyan régen még más véleményen volt az ugyancsak az önkritikai tükörbe néző, ama átkosban több esetben fontos munkahelyeken tüsténkedő kommunista párttagokról, hiszen nemcsak befogadta, hanem vezető pozíciókba is ültette őket a néhai Együttélésben. Pedig értékközpontú, és nem az érdekcentrikus politizálás híveként ismerjük. Ezért nyilván a holdudvarába tartozó egyik közeli munkatársának azt is megmagyarázza, miért nem ünnepelhetjük méltósággal a magyar nemzetet egykor összekovácsoló 1956-os történelmi eseményt. Nem az indulatok felkorbácsolása miatt, hanem főleg azért, mert a mai szolgálatos ideológusok nem tudnak mit kezdeni Nagy Imre életútjával és főleg örökségével. Aki, ugyebár szovjet bérencként kezdte, évtizedek múltán azonban a kegyetlen rezsimmel szembeszegülő harcostársaival és más forradalmárokkal együtt a bitófán végezte.

SZILVÁSSY JÓZSEF