Félidő, avagy ellentmondások sora

Hogy repül az idő, pláne focifieszta közben! Észre sem vettük, és íme: Fico és rettenthetetlen csapata országlásának feléhez érkezett. Nem volt könnyű kibírni velük a két évet, persze, a tatárdúláshoz képest egészen jól átvészeltük. E héten a szociálisan érzékeny Robert Fico méregdrága öltönyének zakója alól kivillanó órájára pillantott, s felkiáltott: Félidő! A labdarúgó Európa-bajnokság ugyan még csak a harmadánál tart, de most nem erre gondolt a pettyest szintén lelkesen kergető élpolitikus. Hadd lám, úgymond, mennyit érnek minisztériumaim! – kiáltott fel a Smer iránytűje, és a parlamenti ciklus félidejében sorra látogatta tárcavezetőit. A médiaeseménnyé silányult, hol barátságos vállon veregetést, hol feddő intelmeket osztogató kormányfő barátjának, Kaliňáknak üstökét megsimogatta, az előtte mindig bokázó Vážnyt megfenyítette, a miniszterelnöki vizit vége felé pedig már annyira lankadt az ébersége, hogy az agrártárcánál akarva-akaratlanul a bársonyszék korábbi tulajdonosát, Simon Zsoltot is megdicsérte.

A szigorú, de igazságos néptanító szerepét játszó, a miniszter-diákoknak bizonyítványt osztó Ficót ebbéli ténykedése közben azonban alaposan kibillentették szerepéből. Történt ugyanis, hogy csütörtökön Pozsonyban termett Neelie Kroes, az Európai Bizottság versenybiztosa, aki viszont éppen a miniszterelnököt szerette volna gatyába rázni. Brüsszel neheztelése szinte borítékolható volt, mivel a koalíción belüli iszapbirkózás eredményeként Pozsony az uniós normákkal összeegyeztethetetlenül módosította a postatörvényt. Kroes inkább nem levelet küldött (a posta esetleg a címzett ismeretlen formulára hivatkozva visszaküldte volna), ehelyett felkerekedett, s bár Pozsony és Brüsszel között nincs közvetlen légi járat – ez kuriózum az unión belül –, mégis a Duna partján termett. Mindhiába, mert a tanárosdit játszó Fico váratlanul vásott kölyökké változott és inkább elbújt a személyes találkozó elől. A hirtelen elfoglaltságára hivatkozó, talán orvosi igazolást is beszerző Fico egyszeriben csendőrből bujkáló rablóvá vedlett át (Jánošík-szindróma?). Paradoxon? Inkább a kritikától rettegő kormányfő lelki világának hű megnyilvánulása. Mint ahogy az is, hogy a miniszterelnök ahelyett, hogy megdorgálta volna Ján Slotát a „kócos asszony” minősítés miatt, jelképesen fésűt ajánlott fel Göncz Kinga magyar külügyminiszternek. A nép jólétét szem előtt tartó, mi több, a leginkább szociális szívű munkaügyi minisztert soraiban tudó kormány e héten szép jubileumot ült, éppen 100. alkalommal ülésezett – éppen a szociális gondoskodást legjobban igénylő testi fogyatékosok tiltakozása közepette. Persze, ez a megmozdulás sem nélkülözte az ellentmondást: a panaszukat a kormánypalota előtt skandálók csak azért nem transzparensekkel jelentek meg, mert az a kormányfőnek nem tetszik. Ez a fránya kritika! Pedig Fico mindent elvisel, csak a bírálatot nem. Az pedig már nem is minősíthető paradox helyzetnek, hogy az a kormány, amelyik fennen hangoztatta, nem neki van szüksége a helyreigazítások sorozatát elindító új sajtótörvényre, elsőként élt a korrekció eszközével; előbb Mečiar, majd Fico kérelme landolt a szerkesztőségek asztalán. A sajtó tehát máris élvezi a vezető politikusok megkülönböztető figyelmét. A megkülönböztetés rövidesen a közutakra is átterjed, ha jóváhagyják azt a tervezetet, amelynek értelmében villogó sziréna lehet a megyefőnökök, sőt a parlamenti képviselők autóján. Vissza a Szovjetunióba! Már csak 200 napunk van az euróig, miközben visszatérünk a brezsnyevi korszak funkcionáriusainak kiváltságához? Ez öngól a javából.

Ha már a labdarúgás világából vettük a kifejezést, jelezzük, a futball Eb sem mentes a paradoxonoktól. A svájci színekben játszó, ám ottomán gyökerű Hakan Yakin Tö?rök?országnak rúgott gólt, a 2 éves korától Németországban élő Lukas Podolski pedig korábbi hazájának, Lengyelországnak hálóját rezgette meg. A furcsa helyzet Podolski még furcsább „gólörömében” nyilvánult meg. Az már csak hab a tortán, hogy a gólvágó éppen Gliwiczében látta meg a napvilágot. Abban a sziléziai, egykoron Gleiwitzként jegyzett határvárosban, ahol 1939. augusztus 31-én tudatos hitleri provokációt követtek el egy rádióállomás ellen, melynek folytatása hat évig tartó vérfürdő lett… De hagyjuk a történelmi kalandozásokat, hiszen a jelen is szállítja a fricskákat. Csütörtökön csütörtököt mondott az Európai Unió, Írország népe Guinness sörrel a kezében leszavazta a Lisszaboni Szerződést. Oda a 27 tagú közösség fényes jövője. De ez még semmi. Oda Csáky Pál alkujának lényege a Smerrel is. Már ha volt – tegyük hozzá riadtan, a helyreigazíttatástól félve. Az MKP hiába szavazta meg a Lisszaboni Szerződést a parlamentben, s taszította magát ezzel a számkivetettek sorába, az áldozatvállalás okafogyottá vált. De ez már nem paradoxon, hanem a politika mindennapos világa.