Felejtések története

Egy Bordeaux-hoz közeli pompázatos kastélyban született, és ifjúsága alatt alaposan kiélvezte a XIV. Lajos korabeli franciaországi nemesi fényűzés nyújtotta kényelmet. Mindezt persze botorság volna akár így utólag is irigyelnünk tőle, hiszen legalább maradt ideje rá, hogy megalkossa az elméleti alapját annak a politikai rendszernek, amely aztán, ha nem is egyik napról a másikra, de idővel meghonosodott egész Nyugat-Európában. Egyszer pedig, háromszáz évvel a francia filozófus születése után, eljött a nap, amikor a távoli, nehézkes Kelet-Európa is a magáévá tette mindazt, amit Montesquieu annak idején jó dolgában kiötlött. Persze ezt akkoriban, azokban a zavaros őszi napokban még kevesen tudatosították úgy istenigazából ezeken a tájakon. Történetünk hősének például (nevezzük Z-nek), aki akkor éppen ötödik évét taposta, a leghalványabb sejtése sem volt Montesquieu-ről és az egész felfordulásról, amit okozott. Az egyetlen közös vonása a francia bölcselővel az volt, hogy hasonlóan felhőtlenül élte napjait, elégedettségét mindössze az tudta megzavarni, ha mondjuk nem juthatott hozzá azokhoz a narancssárga játék-teherautókhoz az óvodai szabad foglakozásokon, amelyek ott és akkor mindenkit lenyűgöztek nagyságukkal, színpompájukkal és erejükkel. Azok a narancssárga játék-teherautók persze sokkal inkább még az éppen végnapjait élő rezsim szimbólumainak számítottak, ám ez azokon a szabad foglalkozásokon mindenkit hidegen hagyott. Később, amikor Z. elfelejtette a játék-teherautókat, és egyre távolabbi világok tárultak fel a szeme előtt, lassacskán ‒– bár még mindig anélkül, hogy ezt tudatosította volna ‒– elkezdte élvezni az új rendszer adta lehetőségeket. Ő ugyan nem született olyan családba, mint anno Montesquieu ‒– aki a jogi tanulmányai befejeztével hamarosan törvényszéki elnökké is vált, és bőven volt rá lehetősége, hogy határtalan kíváncsiságát a különféle tudományok segítségével próbálja kielégíteni ‒–, hamar világossá vált számára, hogy számos út áll előtte, a célba éréshez pedig csak némi szorgalomra és kitartásra van szükség. Olvasott, írt, tanult és továbbtanult, véletlenül ugyanazt a szakmát választotta magának, mint a néhai francia jogász-filozófus, bár Bordeaux és Párizs helyett csak egy szürke kelet-európai főváros egyetemének padjait koptatta. Amikor aztán, épp húsz évvel a nagy történelmi földcsuszamlás után kikerült az életbe, már elég felkészült volt rá, hogy körbetekinthessen és felmérhesse, hova is csöppent tulajdonképpen. Tudta, hogy az arcok fognak neki a legtöbbet elárulni. Akkor még ugyan nem olvasta azt a másik, Lévinas nevű francia szerzőt, aki szerint a valódi egység a szembenézés egysége, de azt érezte, hogy ez a szembenézés itt nincs, így aztán semmiféle egység sincs. Azt kellett észrevennie, az arcokon nyoma sincs a montesquieu-i derűnek. Lesütött szempárokat kellett látnia, surranó árnyakat a falakon, porülte arcokat, eltompult tekinteteket. Ficamok ábrái vagyunk mindannyian, olvasta ekkoriban egy Konrád nevű szerzőtől, és ez nem hagyta nyugodni. Olvasott és nézelődött, és amikor azt olvasta egy Kertész nevű szerzőtől, ezekről itt, maga körül, hogy ha élni akarnak, önmagukat kellene elfelejteniük, megint elgondolkodott. A felejtés lehet vajon a kulcsszó, tette fel a kérdést. Mert van itt valami, ami nagyon nincs elfelejtve, és van valami, ami pedig annyira el van felejtve, hogy az már ordít. És kutatta, kutatta, mi állhat a felejtések e kaotikus viszonyai mögött, míg egy nap bele nem csapott a felismerés villámszigonya. Csak a tükörbe kellett belenéznie. A saját arcán, ezen az arcon, amely nem ismerte annak a bizonyos átkosnak nevezett időszaknak a kínjait, ugyanúgy megvolt az a ficam, mint a többi arcon körülötte. Hiába indult neki az egésznek azzal a bizonyos montesquieu-i felhőtlenséggel, mostanra, huszonöt évvel későbbre beleette magát az arcába ez az új átok. Egyre csak a felejtés járt az eszében. Pedig arra nem emlékezett, hogy ő felejtett volna el valami igazán lényegeset. Ő mindvégig tanult, olvasott, gondolkodott. Szorgalmasan és kitartóan. Most a harmincadik évét tapossa, és arra kell rájönnie, hogy itt egyrészt végérvényesen el lett valami felejtve, másrészt végérvényesen itt maradt valami, amit nem lehet elfelejteni. Most egyre csak erőlteti az agyát, erőlteti, hátha az eszébe jut valami abból, amit valaki valahol elhagyott, és neki most annyira hiányzik. Most azt gondolja, rámehet erre az egész élete. De nem bánja, mert legalább nem fog unatkozni. Szalay Zoltán