Fekete karácsony

Nem lesz fehér a táj, nem építhetünk hóembert, és csak műhavon síelhetünk.

Engem tulajdonképpen hidegen hagy a fehér hótakaró látványa, sőt, ha egy pszichológus feltenné a villámkérdést, hogy mi jut eszembe a „hó” szóról, vélhetően rávágnám, hogy „átázott csizma”. Nyári típus vagyok, a harmincöt fok fölötti hőmérséklet nem zavar annyira, mint a mínusz egy fok.

Szóval a hét második felében esős, latyakos időnk lesz. Fellélegeztem, amikor ezt meghallottam. Mert a fekete számomra mostanában inkább a halált, a gyászt jelenti, és az év legszebb ünnepével egy szókapcsolatban elég vérfagyasztóan hangzik. A járvány mostanra lejjebb helyezte az ingerküszöbömet, olyasmik miatt is kiborulok, amikre néhány hónapja csak legyintettem.

Szerencsésnek mondhatja magát, akit idén elkerült a gyász. Hiszen a legtöbben meggyászoltunk már valakit, ha mást nem, egy-egy rajongva szeretett művészt, sportolót. És talán nincs is olyan, aki ne aggódott volna legalább egy közeli vagy távolabbi ismerősért, barátért, kollégáért, rokonért.

A fekete szót a karácsonnyal kapcsolatban már átvitt értelemben is használják a sajtóban, bár a népnyelvben nem terjedt el, ahhoz kevés volt az idő. De ki tudja, mi lesz jövő ilyenkor, vagy öt–tíz év múlva? Lehet, hogy 2020 karácsonya fekete karácsonyként vonul be a történelembe, hiszen a fertőzöttek és a halottak száma folyamatosan emelkedik, soha ennyi áldozata nem volt még a járványnak régiónkban. Angliában pedig már a vírus új mutációja is felbukkant, amely sokkal fertőzőbb és gyorsabban terjed.

Ilyen helyzetben azon mérgelődni, hogy a korlátozások miatt nem tudunk hajszárítót vagy tornacipőt venni a fa alá, olyan, mint amikor a Titanic fedélzetére terelt utasok a legnagyobb káosz közepette visszamentek a szalonba, mert hűvösnek találták az időt. Szóval lehet, hogy pár hét múlva saját magunkon fogunk szörnyülködni, hogy micsoda piti problémáink voltak a karácsony előtti napokban, és milyen merészen tolakodtunk rosszul viselt maszkjainkban az élelmiszerboltokban. Hogy termékeken járt az eszünk emberek helyett. És persze arra sincs garancia, hogy nem minket fognak gyászolni.

Az első hullám alatt még csak ízlelgettük a halál szót, fintorogva, mert kénytelenek voltunk szembenézni vele. Vagy inkább – Bulgakov szóhasználatával – a hirtelen-halandósággal. Nem azzal a halállal, amiről tudjuk, hogy egyszer, a távoli jövőben bekopog az ajtón, hanem azzal, ami bármikor elénk ugorhat az utcán, boltba menet. Mert vannak ugyan az ismert kockázati tényezők, mint az életkor, a dohányzás, krónikus betegségek, de garancia az nincs. A járvány tehát a biztonságérzetünket is támadja, azt az évszázadok alatt belénk kódolt szabályt, hogy a szülők előbb halnak meg, mint a gyerekeik, mert „ez a világ rendje”. És ha a világból eltűnik a rend, akkor ezt az állapotot idővel akár meg is lehet szokni. Mint háború alatt a romokat és az utcán heverő testeket.