Eurovíziós képmutatás

Conchita Wurst (eredeti neve Thomas Neuwirth) osztrák transzvesztitát korábban nem emlegették az idei Eurovíziós Dalfesztivál fő esélyesei között. A második elődöntőben, csütörtökön szerepelt, ezután indult el vele a szekér. Péntek este már nyilvánvaló volt, hogy a fesztivál meglepetésembere lesz. Csakhogy a dala nem predesztinálta erre. Nálam a zene az első. Ha egy dal, nagylemez jó, nem érdekel, az előadója szép-e vagy csúnya, hogyan éli az életét a négy fal között. Három éve, amikor Wolf Kati egyetlenegy pontot sem kapott Szlovákiától, egyik publicistánk hosszasan ecsetelte az okokat, egyebek mellett arra is kitért, hogy csúnya nőtől nem szabad jó eredményt várni. Ez a meglátás felháborított, azt gondolom, a zeneipar ne a szépek és a tökéletesek privilégiuma legyen. Conchita győzelmével azonban nem tudok megbékélni. A Rise Like a Phoenix című szerzemény egy született (énekes)nőtől nyilván a középmezőnyben végzett volna. Az 59. Eurovíziós Dalfesztivál örökre emlékezetes marad, de nem a győztes dal, hanem a győztes előadó révén. A dalnak csak minimális szerepe van a diadalban, a rádióban is csak egy-két napig fogjuk hallani, amíg Conchitát szenzációként lehet bemutatni. 1998-ban szintén egy férfiból lett nő, az izraeli Dana International győzött. 2014-ben már szakáll is kellett a sikerhez. Sokak szerint Európa a dalversenyen a toleranciára szavazott. A mindennapi életben azonban korántsem vagyunk ilyen elfogadók. A zeneipar sem az, Conchita a valós zenei életben nem állja meg a helyét. Győzelme csak kis részben a sokszínű Európa lenyomata, javarészt a szenzációéhségünknek köszönhető. Most ideig-óráig jóllaktunk. Az Eurovíziós Dalfesztivál jövője semmi jóval nem kecsegtet. A mostani tanulsága az, hogy a dalnak nincs nagy szerepe, az előadó a lényeg. Minél extrémebb, annál jobb.