Esőmenők

Emberek kerekeznek az országúton. Libasorban pedáloznak a város felé, munkahelyükre. Ahogy mindennap. Csak most éppen szakadó esőben. Sapka, fejkendő, esernyő, köpeny – szinte hiába. Bőrig áznak, mire célba érnek. Nem sok az az öt kilométer, ilyenkor mégis végtelen távnak tetszik. Járhatnának ugyan busszal, csakhogy az már fényűzés volna a minimálbérnél alig valamivel magasabb fizetésük mellett. Marad a bicikli. Azoknak is, akik a város nyugati kivezető útján hazafelé tartanak a közeli falvakba. Ők legalább otthon lefejthetik magukról esővíztől súlyos ruhájukat, kortyolhatnak forró teát. Nem jól van ez így, mégis az egyik legjellemzőbb rendszerváltás utáni paradoxon: legyenek boldogok, akiknek egyáltalán van munkájuk. Sugallják ezt az érzést, mi több, sulykolják munkások tömegeibe a hatalom urai, még inkább némely, a szociális érzékenység fogalmától eltávolodott munkáltatók, nehogy panasz hangozzék, jobb ugyanis a csend, ha jeges is. Országos méretekben meg igazán. Melyekben a havi átlagbér lassan már húszezer korona lesz, miközben a külföld is áradozik Szlovákiáról, az egyik e heti hír például arról szól, hogy 1999 óta „robosztus ütemben gyorsul” a gazdasági növekedés, tavaly elérte az 5,3 százalékot. Csak azt nem értem, hogy ez a teljesítmény miért nem látszik meg az országban és országon. Miként az orvosi rendelőben, gyógyszertárban és a kórházban hagyott húsz-húsz, illetve ötven koronánk sem az egészségügyön. Pedig mióta is fizetgetünk oda, és naponta hány tízezren e honban?! Nemrégiben olyan mentőautóban döcögtünk többedmagammal, amilyenben Szibériában kecskét sem szállítanának, nyomban megfagyna, mi ugyanakkor megfőttünk, és persze szurkoltunk, nehogy lerobbanjon a százéves 1203-as. A politika, gazdaság, valamint a sörgyártás témakörében járatos kórházi ágyszomszédom jegyezte meg unaloműző beszélgetéseink során: a felmagasztalt makroökonómiai eredmények olyan fa gyümölcsei, melynek ágait földi halandó el nem érheti. Akkor ki? Jó, készült másmilyen jelentés is, jelesül, hogy Európa legszegényebb régiói Szlovákiában találhatók. A kérdés mindazonáltal kérdés marad. A Tour de Munkahely, a hétezerkétszáz bruttó, a krónikus munkahelyhiány, a rozoga mentőautó és a többi. Örkény István egypercesét parafrazálva: nemcsak hogy tizenkét háromlábú kutya vontatja régóta ennek az országnak a szekerét, a kéziféket is behúzta valaki. Ilyen mikroökonómiai körülmények között jó adag optimizmus vagy karikírozó hajlam vagy önirónia kell ahhoz, hogy esőben kerekezve imigyen szóljon hátra a szerelmes ifjú párjának: – Legszebb álmaink is megvalósíthatók.