És mégsem lapos a Föld

A Föld lapos – jelentette ki a globalizáció egyik híres kutatója, Thomas L. Friedman egy évtizeddel ezelőtt megjelent könyvében. A földgolyó – gazdasági és társadalmi értelemben vett – „lapossága” alatt a szakértő azt értette, hogy a globalizáció révén mindenki mindenkivel kölcsönösen összekapcsolható, a piacgazdaság versenyközpontú logikája mindenkire kiterjeszthető, az esélyegyenlőség regionális különbségei megszűnnek. Azaz megszűnik a világgazdaság „centrum” és „periféria” jellegű felosztása, a nemzetgazdaságok közti különbségek elhalványulnak, a világ homogenizálódik – Friedman szóhasználatával, a föld „ellaposodik”.

Erre a teóriára reagált pár hónapja a befolyásos gazdasági hetilap, a The Economist. Eszerint a Föld, úgy tűnik, hogy mégsem lapos: a globalizáció sok esetben nem a versenyelőnyök kiegyenlítődését hozta el, inkább ellenkezőleg, az előnyök „felhalmozódását” eredményezte privilegizált vagy szerencsés vállalati körök számára. A hetilap példaként a gigantikus méretűvé dagadó amerikai légitársaságok történetét hozza fel, de nyilván az infokommunikációs világból is lehetne bőven hozni példát, amikor lényegében pár cég ural egy-egy egész szektort. A The Economist lesújtóan kritikusan szól arról az ideáról is, hogy a vállalkozó szellem uralná a mai világot, hiszen az adatok azt mutatják, hogy a cégbehemótok mellett ma már jóval nehezebb labdába rúgni, mint évtizedekkel ezelőtt.

Az egyenlő előnyök korszaka helyett a mindent uralni akaró behemótok korát éljük, állítja a lap. És ez a konklúzió nemcsak az USA-ra, hanem saját régiónkra, Szlovákiára és Magyarországra is igaz: az utóbbi évtizedben a gazdasági élet döntéshozóinak hatalma mindkét országban rengeteget nőtt. Viszont van egy rendkívül érdekes különbség, hogy Magyarországon ezt a folyamatot maga a politika irányítja: az Orbán-féle gazdaságpolitika valamilyen szempontból maga próbált a behemótok születésének élére állni, és egy államilag irányított domináns vállalatbirodalmat létrehozni, állami közművel, állami bankkal, állami kutatás-fejlesztéssel, és így tovább. Bármennyit is kritizálták és kritizálják ezt a víziót, közép-európai kontextusban ez nem tűnik sem eredménytelennek, sem életképtelennek; sőt, a „magyar modellt” Szlovákia és Csehország sorsa részben legitimálja is. Az utóbbi országokban ugyanis a politika nem vált bitang erőssé, a kormány nem akarta a gazdasági életet irányítani, és ennek „csupán” az lett a következménye, hogy a gazdasági élet vette irányítása alá a politikát. A cseh és szlovák behemótok a politikán kívülről jöttek: kalandormillárdosok, titkosszolgálati múltú privatizőrök, sosemlátott-sosemhallott háttéremberek, akik „vették a fáradságot”, és kilóra, mázsára megvették a prágai és pozsonyi parlament jó részét. A Gorilla-ügy óta ez Szlovákiában nyílt titok, Csehországban pedig Andrej Babiš nyomulása most hozza ezt felszínre. Az ideális nyilván az lenne, ha behemótok helyett virágozna ezer virág, sok kis- és középvállalat uralná a gazdaságot, lelkes és széles vállalkozói rétegek növelnék a GDP-t. Ez egyértelmű, de mégis üres frázis marad addig, amíg nincs egy hihető elképzelés a gyakorlatba való átültetéséről. A közép-európai politikai folyamatok kritikája mellett pedig érdemes nyíltan felvetni a kérdést, hogy a politika radikalizálódását nem előzi-e meg a gazdaság radikalizálódása, és hogy a politika valóban generálja-e a gazdaságok oligarchizálódását, vagy inkább csak reagál erre a folyamatra.