Erzsébet és Mária

Mit adott volna azért az előttünk élő nemzedékek számos tagja, hogy tanulhasson, szépen felöltözve, divatos – akár kerekes – iskolatáskával, finomakat tartalmazó tízórais dobozkával léphessen be egy tágas osztályba, ahol neki stabil helye van. És mit adna ezért sok gyerek és fiatal, olyanok, akik szüleik gondatlansága, nemtörődömsége vagy külső kényszer, pénzhiány, háború és egyéb borzalom végett ma sem járhatnak iskolába, hanem mondjuk bányában kell robotolniuk. Ezért sose mondjuk a gyereknek, hogy az iskola rossz, hogy „na, most még örülsz, de majd meglátod”, s ne komiszkodjunk, hogy „na, mikor hozod már az első ötöst” vagy „te úgyis meg fogsz bukni”, mert ebben az égvilágon semmi vicces nincs.

Igen, a gyerekek, köztük az én kis unokám, a fiatalok és tanítóik elkezdtek egy újabb munkával teli évet. Róluk akartam írni, de negyedórája kaptam egy SMS-t a legjobb barátomtól a következő szöveggel: „tegnap hazaköltözött két királynő, az angol és a mi édesanyánk”. Ó, a Máriácska. Korban nem járt messze Erzsébettől. Így most könnyekkel a szememben az idősekről fogok írni. Erzsébetről nem sokat, hiszen most tele van vele a média, s mit tudok én hozzátenni. Talán csak annyit, hogy az én szememben elévülhetetlen érdemei vannak például abban, hogy megmutatta, egy idős nő is lehet hölgy. Hogy egy kiskosztüm – s igen, lehet akár rózsaszín, sárga, mentazöld, égszínkék, ibolyalila, mert a színek nem csak a fiatalok kiváltsága, mint ahogyan a fehér sem csak az ifjú menyasszonyé –, egy szép bross, ápolt frizura és kis smink csodákra képes. Márpedig ezek olyan dolgok, amit bármelyik nő megengedhet magának, és akkor a százhoz közel is lehet szép és elegáns. De azt gondolom, más dolgokban is tudott példamutató lenni. A mai gomba módra szaporodó elnök, illetve miniszter asszonyok közül sokan tanulhatnának tőle. Mondjuk némi alázatot és tiszteletet a népük iránt, amelynek nem királynői, mint Erzsébet volt a sajátjainak, hanem épp ezen nép által választott képviselői.

Akárcsak Erzsébet, Máriácska is négy gyereket nevelt fel. Mind a négy csodálatos, rendes ember. Ő is szerette a szép ruhát. Amikor már a betegsége eluralkodott rajta, akkor is, még elhomályosult elmével is érzékelte, amikor megfésülték és kötöttek egy szép kendőt a nyakába. Szerény volt, megengedő, de a fontos dolgokban, mint például a hit, határozottan hallatta a szavát.

Ó, jaj, elmennek az idősek, elfogynak körülöttem, körülöttünk, s ez amellett, hogy hiányuk örökre megmarad – bár ezzel is megtanulunk élni, mert más lehetőség nincs –, egyben azt is jelenti, hogy előbbre lépünk a nemzedékek sorában, s az én generációm kezd időssé válni.

Nem könnyű dolog ez a mai ifjúságkultuszos társadalomban, amikor erejük teljében levő, hasznos embereket az idősebb koruk miatt diszkriminálnak. A beteg idősekről nem is beszélve.