Eperjesre kéne menni

Az effajta vándordiákoskodásnak köztudottan komoly hagyománya van Európában, ilyen volt például a Kárpát-medencén belüli cseregyerekek tradíciója.

Czuczor Gergely a magyar nyelv szótárában így definiálja a cseregyerek fogalmát: „Nyelvtanulás végett, kölcsönösségi alapon, idegen ajkú családhoz más vidékre küldött gyermek.” Ez a speciális intézmény egy végtelenül praktikus okból született, tudniillik, hogy az utódok így sajátítsák el a Kárpát-medencei nyelveket. A fellelhető adatok azt mutatják, hogy a német–magyar cseregyerekek mellett a szlovák–magyar vagy szerb–magyar relációkban is rendszeresen cseréltek így gyerekeket. Az ehhez szükséges bizalmi alapot a családok között, úgy tűnik, a piacozás adta meg: a piacon találkozó eladók és vevők bízták később gyerekeiket egymásra. Rendkívül jól látszik például a szepességi iskolai évkönyvekből, hogy az ottani jó hírű német nyelvű iskolákba az Alföld és a Tisza-vidék gabona- és bortermelő vidékeiről érkeztek a gyerekek.

Ahogy a 19. században egyre nőtt a magyar nyelv presztízse, és tömegesebbé vált a polgárosodás, úgy már jóval több magyar család akarta csemetéit az északi Szepességbe küldeni, mint ahányan onnan az Alföldre érkeztek. Ekkor inkább már egyirányúvá vált a diákok vándorlása, és „német szóra küldött” diákokról beszélhetünk. A szepességi oktatás három bástyája, Lőcse, Késmárk és Igló állta a nyomást, és ontotta azokat az érettségizetteket, akik később a huszadik századi magyar katonaság és közigazgatás, mérnöki és orvosi szakmák meghatározó alakjai lettek.

A magyar irodalom is bővelkedik a cseregyerekekre, idegen szóra küldött gyerekekre tett utalásokkal, kezdve a Pozsonyba német szóra küldött Jókai Mórtól egészen Konrád Györgyig. Utóbbinak önéletrajzi regényében váratlanul bukkan elő az az emlék, hogy az író apja Késmárkon szerezte kereskedelmi érettségijét, ahonnan a dobsinai jégbarlangba járt korcsolyázni. „Ez a barlang erősen foglalkoztatta a képzeletemet, többször kérdezgettem róla apámat ebéd után, mikor az erkélyen egy nyugágyba bocsátkozva megeredt a nyelve. Megtudtam, hogy a tanár úr kisasszony lányának piros korcsolyaöltözéke volt, és apám állítólag bógnizott is, a fiatal lány belekarolt, ő meg emelgette a lábát.”

A német szóra küldött gyerekek világát megőrizte a 20. század első felének több divatos színműve is. Elsősorban Farkas Imre szepesi öregdiák operettjei arattak sikert, mint az Iglói diákok, vagy a cseregyerekekről szóló Debrecenbe kéne menni, melyek lökést adtak a már Trianon utáni Magyarországon erősen romantikus-nosztalgikus hangulatban kibontakozó szepességi öregdiák-mozgalomnak. A Szepességben érettségizettek rendszeres találkozók mellett saját lapot is indítottak, gyerekeiket is próbálták bevonni a köreikbe.

A szepességi öregdiákok legöregebbjei állítólag még az ötvenes években is találkozgattak a budapesti Gellért Szállóban, ami az állambiztonságnak is szemet szúrt, mint gyanús és reakciósnak tűnő cselekmény. Pedig az állambiztonsági éberségre nem adtak sok alapot: szép csöndben eltűntek a szepességi öregdiákok.

Most viszont az uniós programok újra lehetőséget adnak, hogy diákéveket tölthessenek a magyarok a Tátra tövében, mondjuk Eperjes vagy Rózsahegy egyetemein. Amihez persze az is kell, hogy mind több egyetemistában merüljön fel az a gondolat, hogy Barcelona helyett Erasmus-programmal Eperjesre kéne menni.