Emlékforgács

Tudom, a gyerekek (és a fogorvosok) kedvenc ünnepe; nekem viszont egyénileg van rá okom, hogy ne szeressem. Nem azért, mert a múlt század negyvenes-ötvenes éveinek fordulóján az én jóindulatú édesanyám minden igyekezete dacára ajándékilag szerény Mikulásra számíthattam. Hanem azért, mert egy alkalommal hiába tettem ki december ötödikén este a cipőmet az ablakba, még lefekvés előtt holmi lánccsörgés kíséretében Ő csöngetett hosszan házunk ajtaján, és a remélt csoki helyett nekem a délben a tányéron undorral otthagyott, estére régen kihűlt ebédemet: a vadas szószba dermedt nyúlpecsenyét hozta vissza – a vele „tárgyaló” nagybácsim révén azt üzenve, hogy aki ételt hagy a tányérján, aki szófogadatlan és pazarló, az nem érdemel igazi Mikulás-ajándékot. Döbbenten sírtam, nagyon sírtam azon az estén; igaz, a „rossz” Mikulás után a „jó” Mikulás reggelre aztán mégis belecsempészett némi ajándékot a cipőmbe... De azóta nem szeretem a Mikulást. Bár tudom, az étellel való pazarlás, a szülői akarattal való szembeszegülés dolgában neki volt igaza, hiszen a Mikulás névadója Miklós püspök, a katolikus legendárium egyik legkedvesebb szentje, aki könyörületességből saját ételének utolsó falatját s az utolsó köpenyét is a szegényeknek adta, hogy ne éhezzenek, ne fagyjanak meg... E keserű emlékű mikulási megleckéztetés anno a gyerekkoromban a szocializmus alapjai módszeres lerakásának idejére esett. És bár hozzánk rendre a Mikulás járt, szenteste a Jézuska jött, szüleim munkahelyén találkoztam a Télapóval is; az iskolában pedig az oroszórákon a kötelezően vásárolt Murzilka nevű gyereklapban olvastam/olvastunk szentimentális történeteket a bátor pionírokat különösen kedvelő Gyed Maroz jószívűségéről... Emlékszem, harmadikos elemista voltam, amikor a nevelőapám munkahelyére érkező (bér)Mikulás szlovákosított változata, a „Dedo Mráz” osztogatta a Pártunk és Szakszervezetünk által Stollwerk-cukorkával, Figaro-csokival, Marína-keksszel és rághatatlan szaloncukorral, vagy a ma már nem kapható kubai naranccsal, rózsaszín krumplicukorral s pár szem drazséval megtömött piros csomagokat. Mikor én következtem, megkérdezte a kétféle csomagra gondolva: – Na, kis pionír, te mit kérsz? Én pedig minden addig bennem felgyülemlett daccal rávágtam: – Ha Te voltál, aki akkor visszahoztad nekem az ebédemet, akkor tőled semmit! A messzi szovjet tájakról érkezett „Fagyapó” jó színész volt, mert érteni nem értette a helyzetet, de feltalálta magát. Közel jött, s mindkét zacskóból a kezembe nyomott egyet: – Most, fiam, menj oda a szüleidhez, és ebből kínáld meg őket is!

Ezt az emléket bő fél évszázad múltán sem feledem. Az idén is, december megjelölt napján reggel ránéztem a cipőmre, s arra kértem a Mikulást, hogy estére, amikor már nemcsak a hideg, hanem a sötét is beköszönt, látogasson el a hajléktalanok közé és terítse rájuk a köpenyét... Én pedig, évtizedek múltán, hatvanvalahány évesen, viszonzásul, elfelejtem a nyúl-sztorit!