Elnökök jönnek, elnökök mennek

Egyelőre nehéz megmondani, a jelenlegi elnök, George Bush vagy demokrata párti kihívója, John Kerry lesz a választások győztese, hiszen a legaktuálisabb közvélemény-kutatások alapján Bush elnök előnye mindössze néhány százalék. Érdekes azonban az a felmérés, amelyet a napokban publikáltak világszerte, és amelynek során azt vizsgálták, vajon a Fold melyik országában ki hogyan adná le a voksát – természetesen ha azt amerikai állampolgárként megtehetné. Mivel a kérdést nem amerikai állampolgároknak tették fel, tisztán hipotetikus jellegű, azonban mégis nagyon fontos, hiszen sokat elárul arról, hogyan tekint az egyes országok, régiók lakossága a jelenlegi amerikai külpolitikára – mivelhogy más országok lakói alapvetően leginkább a külpolitikáján keresztül érzékelik és értékelik az USA-t.

Nos, az eredmény – ismerve a világ közvéleményének hangulatát – nem meglepő: az országok többségében Kerry végzett az első helyen, Bush a hagyományosan Amerika-barát Lengyelországban, továbbá a Fülöp-szigeteken és Nigériában győzött (ez utóbbi okát, őszintén elárulom, nem tudom). Persze a felmérés valamennyire csalóka is, hiszen az Amerikai-barátság vagy Amerikai-ellenesség nem igazán köthető párthoz vagy elnökjelölthöz, az emberek mégis sok esetben Busht és kormányát az Egyesült Államok egészével azonosítják, ezért a világban tapasztalható általános (sok esetben irracionális) Amerikai-ellenesség a jelenlegi elnök népszerűségén vetítődik ki.

Mindenesetre a felmérés megmutatta, a világ közvéleményének nagyobb része szívesebben látná Kerryt az USA élén. E mögött az eredmény mögött minden valószínűséggel olyan elvárások is felfedezhetők, hogy az esetleges elnökváltás esetében drámaian megváltozna az amerikai külpolitika irányvonala. Márpedig ez nem igaz. Mint ahogy az sem, hogy amikor a republikánus Bush váltotta az elnöki székben a demokrata párti Clintont, akkor is drámai fordulatot vett az USA külpolitikája. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy nincsenek különbségek. Vannak, azonban elsősorban a külpolitika stílusával, hangsúlyával és a retorikával függnek össze.

A republikánusok sokkal inkább hangsúlyozzák az Egyesült Államok sokszor messianisztikusnak tűnő feladatát a világban, a demokrácia hirdetésének szükségességét, ha feltétlenül szükséges akár erőszakkal is (ez eléggé jellemző a republikánus külpolitikai tradíciókra) szeretnek arról beszélni, hogy szükség esetén önálló, unilateralista akciókat is végrehajtanak érdekeik védelmében. A demokraták ezzel szemben óvatosabbak az ideológiai tényezők hangsúlyozásánál, gyakran hirdetik a szövetségek, különösen a NATO fontos szerepét az amerikai külpolitikában, és stílusuk is sok esetben kevésbé konfrontatív. Csakhogy ha a lényeget vesszük, a különbség nem is olyan rendkívüli. Ez részben a hagyományoknak köszönhető, még inkább azonban annak, hogy egy ország geopolitikai, biztonsági, gazdasági és stratégiai érdekei nem változnak egyik napról a másikra, attól meg aztán végképp nem, ki ül az elnöki székben. Az Egyesült Államokat éppen olyan mértékben fogja fenyegetni a nemzetközi terrorizmus, ha Kerry lesz az elnök, mint Bush idején, éppen úgy komoly stratégiai kihívást fog jelenteni számára a kínai erő és befolyás növekedése a Távol-Keleten, sőt az energiabiztonság is olyan elsőrendű tényező lesz, mint napjainkban (az autót nem igazán érdekli, hogy republikánus vagy demokrata a Fehér Ház ura, üzemanyag nélkül semmiképp nem indul el). Hasonlóképpen Oroszország összeomlásának megakadályozása is elsőrendű amerikai érdek, mint Izrael védelme és a Perzsa-öböl ellenőrzése, a tömegpusztító fegyverek elterjedésének megakadályozása vagy a Csendes-óceán nyugati részében az erőegyensúly fenntartása.

Ami az Európával fenntartott kapcsolatokat illeti, lehet, nem lennének olyan szócsaták a potenciális védelmi miniszter és európai partnerei között, mint Rumsfeld esetében, azonban azt még a demokrata párti kormány és elnök sem tudná megakadályozni, hogy megfelelő elkötelezettség és forrás híján az európaiak szerepe egyre inkább csökkenjen (tisztelet a kivételnek!). Ráadásul sok olyan tényező, amelyet a világ közvéleménye Bushék számlájára ír, már a Clinton-korszakban megjelent. Ide tartozik például, hogy Clinton éppúgy nem volt hajlandó aláírni a kiotói protokollt vagy a Nemzetközi Büntetőbíróság létrejöttét, mint Bush. Nagyon jellemző példa még a taposóaknák betiltásáról szóló egyezmény aláírása, amelyet sem Clinton, sem Bush nem szignált. Ez elsősorban arra vezethető vissza, hogy azok komoly szerepet játszanak a Koreai-félszigeten levő amerikai katonák védelmében, márpedig nem valószínű, hogy Kerry megválasztása esetén az észak-koreai haderők hirtelen letennék a fegyvert. Egyébként Szaddám Huszein megbuktatását és az iraki „rezsimcserét” is Bill Clinton vetette fel elsőnek, még 1998-ban, amikor az iraki vezető megakadályozta a fegyverzetellenőrök munkájának folyatatását.

Természetesen ezzel nem azt szerettem volna mondani, hogy egyik vagy másik jelölt jobb, megfelelőbb, netalán, hogy egyáltalán nem lennének különbségek kettejük feltételezhető külpolitikája között. Mindenesetre az tény, hogy elnökök jönnek, elnökök mennek, de az érdekek csak nagyon lassan változnak, a földrajzi aspektusok pedig még lassabban.

A szerző külpolitikai elemző