Egység vagy kétség

Az egyik legfontosabb az SaS-kampány intenzitásának csökkenése a parlamenti választások után, a párt a kezdeményezés mögül való részleges kihátrálásának percepcióját Richard Sulík egyes kijelentései is alátámaszthatták. A liberális párt stratégiaváltása érthető: ez a népszavazás a tavasszal még ellenzéki szerepre készülő SaS eredeti tervei szerint az őszi szezon fő témája lett volna, kormányra kerülve azonban nyilván mostohagyermekké vált számukra a kezdeményezés az eleve rendelkezésre álló kormányzati eszközök mellett. Az a tény, hogy ezen új eszközök bevethetősége a szavazók számára is nyilvánvaló volt és ezáltal megjelent a népszavazás feleslegessége mint téma a közbeszédben, a magas részvételt gátoló másik tényezőként értékelhető. Nem tett jót a szavazási kedvnek a kérdések nehezen érthető megfogalmazása (különösen a nem szlovák anyanyelvűeknek), a Smer és Gašparovič elnök szkeptikus, sőt helyenként elutasító hozzáállása, és az eddigi népszavazások szinte kizárólagos sikertelensége sem.

E tényezők fontossága mellett is belátható azonban, hogy a népszavazás sikertelenségéért elsősorban a kormánypártok közötti összhang hiánya, pontosabban annak nyilvánosságra kerülése felelős. A népszavazás mellett végül csak az SaS kampányolt egyértelműen – a Híd ugyan részvételre kérte választóit, Bugár pedig a sajtó jelenlétében ment el szavazni, a párt a kampányba nem szállt be. A két kereszténydemokrata párt felemás kommunikációs stratégiát választott: míg Ján Figeľ (KDH) és Stanislav Janiš (SDKÚ) révén a sajtóban a kereszténydemokraták a távolmaradásukat lebegtették még, végül a pártok olyan formátumú politikusai vettek részt a voksoláson, mint Iveta Radičová miniszterelnök, Mikuláš Dzurinda külügyminiszter vagy Daniel Lipšic belügyminiszter. Figeľ és Janiš indoklása egyértelmű volt: nem akartak az általuk csupán az SaS kampányfogásának látott kezdeményezésben részt venni. Az, hogy ez a négy párt a színfalak mögött képtelen meghatározni a „közös érdek” fogalmát, éppen ezért kifelé is képtelen azt hatékonyan kommunikálni, nem csak a népszavazás kapcsán érhető tetten. A nyelvtörvény kérdésében csak a Híd álláspontja egyértelmű, az SaS megosztott (Krajcer miniszter megtartaná a szankciókat, míg például az Egyszerű Emberek hajlandóak lennének engedni ez ügyben, Somogyi Szilárd pedig egyenesen üdvözölné a büntetések megszűnését), az SDKÚ-ban nincs közös álláspont (a nevükben a kérdésről tárgyaló Magda Vášáryová ugyan elutasítja a büntetéseket, de ezt nem a bevallottan megosztott pártja nevében teszi), a KDH egyszerűen tárgyalni sem hajlandó a kérdésről. Fontos észrevenni, hogy a kommunikációs csapda itt a népszavazáséhoz hasonló: míg azt maga a koalíció az SaS „magánügyeként” igyekezett beállítani, a nyelvtörvény módosításának esetében a kommunikációt illetően a Híd pozíciója vált izolálttá. Ez a fajta megosztottság az elmúlt húsz év tapasztalatai szerint az értelmiséget mozgósítani képes, progresszív (jobb)oldal meghatározó tulajdonsága: fordított esetben elképzelhetetlennek tűnik, hogy a nemzeti-populista Fico-féle kormánykoalíció tagjai ne a színfalak mögött játszották volna le az efféle meccseket (ha egyáltalán létrejöhettek volna ilyen meccsek). Az állítás Magyarországra is igaz: ott a progresszív közép és baloldal tépte saját magát cafatokra az elmúlt 12 évben, miközben a Fidesz mind szorosabbra fűzte kapcsolatát szövetségeseivel, a legtöbb esetben végül fúzióra is sort kerítve. A jelenlegi kormánykoalíció ennek megfelelően hosszútávú stabilitását vélhetően csak akkor tudja biztosítani, ha először befelé fordulva meghatározza a közös érdek tartalmát (ha már a koalíciós tárgyalások során ezt a jelen állapotok szerint vélhetően nem vagy nem elég pontosan tették meg), majd ezt is kommunikálja kifelé, nem pedig az egyes pártok izolációjára törekszik.

Ám a megosztottságra és a stabilitásra vonatkozó megállapítások korántsem csupán országos szinten igazak. Az önkormányzati választások közeledtével a progresszív oldal politikacsinálóinak tudatosítaniuk kell, hogy ha a nemzeti és populista pártok valamit tanultak Szvatopluktól, az pontosan az „egységben az erő”, a monolitikus megjelenés elve. Ha a jelenlegi kormánykoalíció pártjai, e pártok helyi érdekcsoportjai és a különféle velük szimpatizáló kis pártok és függetlenek a velük szembenállókkal ellentétben a közös érdek felfogása és követése helyett képtelenek lesznek egységesen fellépni, azzal helyi szinten átpasszolják a labdát annak a nemzeti-populista oldalnak, amelyekkel még annál is sokkal kevesebb köti össze őket, mint a saját koalíciós partnereikkel.

Ravasz Ábel, a szerző a Publicus Slovensko vezető elemzője