Egyértelmű üzenet

Tőlünk nyugatabbra ugyanis nem Halász Juditot hallgatnak az ilyen korú gyerekek, hanem a számukra kifejlesztett poptermékeket fogyaszt-ják. Ariana Grande a nyuszifüles fejpántjával, hosszú lófarkával, könynyen emészthető, ám profi módon összerakott dalaival és a fiatal Mariah Carey-t idéző hangjával pont belepasszol a kamaszodók világába, sőt – ami a legfontosabb: a szüleiknek is tetszik. Ráadásul ő már az internetkorszak terméke, a Twitteren 46 millió, az Instagrammon 106 millió ifjú követővel, akik folyamatosan kapják a helyes kis videókat és a „Légy önmagad!” típusú életvezetési tanácsokat.

Ha lenne egy kamaszodó lányom, biztosan elengedném/elkísérném egy ilyen tinisztár koncertjére. Már csak azért is, mert nekem annak idején nem adatott meg ez az élmény. A nyolcvanas években kevés információ jutott el Rimaszombatba Leif Garrettről, Rick Springfieldről, a Teens együttesről vagy a Musical Youth-ról, akikért én kiskamaszként rajongtam. Azt meg el sem tudtam képzelni, hogy valaha élőben is láthatom őket. (Nem is láttam.)

Akik kiütést kapnak a tinipoptól, nyilván sosem próbálták egy kamasz szemével nézni a dolgot. Ariana Grande például egyszerre cuki, szexi és öntudatos, kislányok milliói szeretnének hasonlítani rá. Egy stadionkoncert a sztár közelsége mellett egyéb pozitívumokat is kínál számukra. A többi rajongóval alkotott közösségben rejlő erő megtapasztalását, hogy lám, milyen sokan szeretik azt, akit én. A szabadság érzését, hogy az ember kieresztheti a hangját, ugrálhat és kiabálhat. A felnőtt életbe való belekóstolást – mert hiszen a koncertre járás alapvetően a „nagyok” kiváltsága.

Gyakran mondom szülőknek, hogy ne igyekezzenek minden áron befolyásolni gyermekeik zenei ízlését. Hagyják, hogy maguktól bukkanjanak rá arra, ami tetszik nekik, és szépen járják végig a lépcsőfokokat Justin Biebertől Thundercaten át az avangárd dzsesszig. Engedjék el őket koncertekre, hadd tanuljanak önállóságot, hadd szívjanak magukba minél több élő zenét, hadd legyen közösségi élményük.

Nyilván a nyolcéves manchesteri Saffie Rose Roussos anyukája is így gondolta ezt. A kislány a lelátóról kifelé menet úgy érezhette, övé a világ. Talán még egy rózsaszín lufit is sikerült elcsípnie az Ariana-koncertek fináléjának kötelező lufiesőjéből (gondosan megválasztott szín, remekül eltalált forma és méret). Boldog volt, tele bizakodással, bátorsággal, vagánysággal. A merénylő nem véletlenül robbantott ott, ahol. Egy egész generációnak „üzent” ezzel. Azt üzente, hogy többé nem élvezhetik felhőtlenül az életet.