Egy nagy rakás gané

Mert hát mi más miatt is hátrált volna meg a fuvarozók akarata előtt? Talán az ellenzék vagy a média támadásai miatt? Miniszterelnökünk három és fél éves regnálása során számtalanszor bizonyította már, hogy ezen társaságok tagjait bőszen hányja kardélre, ha kell, akár párosával is. Vagy netán a fuvarozók miatt, akik „törvénytelenül” nehezítették törvényszerető állampolgáraink hétköznapjait, s akikkel még csak tárgyalni sem ült le? Ugyan már, ne vicceljünk!

Az eredmény egészen biztosra vehetően a ganénak köszönhető, mely népmesékbe illő módon, metaforikus tükörként jelent meg hétfőn a kormányhivatal előtti aszfaltcsíkon. A gané, mely plátói szerelembe esve ama bizonyos aszfaltcsíkkal úgy döntött, kapcsolatát mélyebbre fonja, s leugrik a furgon platójáról. S lám, megtörtén a baki, az úton termett a kaki. Hőn szeretett miniszterelnökünk pedig hivatala ablakából szemlélve a történteket magára ismert a tárgyban. Tekintete rámeredt a tükörre – merthogy eredetileg azt hitte, az az –, s csak akkor vette észre, hogy egy bűzös rakásról van szó, amikor a pártjához közeli agytröszt (minő abszurditás! – Smer és agytröszt…) rövidítésével egyazon nevet viselő cég alkalmazottai már ellapátolták onnan a tárgyat. Mely után kissé más lett a világ.

De csak egy rövid ideig. Miniszterelnökünk megvilágosodott. Amiről vasárnap még azt állította: lehetetlen!, az hétfő délutánra már valósággá vált. Amiben csak legmerészebb álmukban reménykedhettek a sofőrök, az valós kontúrokat kapott. Mert abban a szent minutumban kormányfőnk úgy érezte – ott, a hivatal ablakában remegve –, hogy ő nem lehet olyan, mint az a tükörnek vélt tárgy. Cselekednie kell!

Másnap aztán belenyúlt a bilibe, az alagút végén pislákoló fény erejével felérő óvatos reményt hozó történet pedig véget ért. Kormányfőnk maga mellé állította két szárnysegédjét – egy államfőt és egy házelnököt –, és kijelentette: ilyen sem lesz itt többé! Konok kamionosok, demokráciát demoralizáló ellenzékiek és médiák, ha legközelebb ilyen tesztek, keményen fellépünk! Nem engedünk, elvégre a magyar fővárosban is csak egyszer volt kutyavásár.

De legalább megélhettük, láttuk, hogy van remény. Van, ami Őt is meghátrálásra tudja kényszeríteni.