Egy műkereskedő békés öregkora

SZÉKY JÁNOS

1985-ben Brian Mulroney kanadai miniszterelnök bizottságot nevezett ki Jules Deschenes (a québeci Legfelsőbb Bíróság tagja) vezetésével, hogy tisztázza a rémhírt, amely szerint évtizedek óta háborítatlanul él az országban Josef Mengele és még tömérdek náci háborús bűnös. A rémhír nem volt igaz. A háborús vagy emberiesség elleni bűncselekmények gyanújába került nyolcszáz bevándorló közül húszról kerültek elő egyértelmű bizonyítékok. Köztük volt Finta Imre csendőrtiszt, a szegedi gettó parancsnoka, Csatáry László, és Josef Nemsila Hlinka-gárdista.

Két nézet ütközött egymással. Az egyik szerint a háborús vagy emberiesség elleni bűnök elkövetőit Kanadában kell bíróság elé állítani az ottani büntető törvénykönyv paragrafusai alapján. A másik irányzat szerint meg kell fosztani őket Kanadában élvezett jogaiktól, és ki kell adni annak az országnak, ahol a bűncselekményeket elkövették (a húsz személy többsége ukrán, belarusz, lett, litván volt, ezek a területek akkor a Szovjetunióhoz tartoztak). Ez ellen az a jogos aggodalom szólt, hogy perük Kelet-Európában nem a joguralom jegyében folyna le.

A kanadaiak az első változat mellett döntöttek. Elsőként Finta Imre ellen emeltek vádat, ám a csendőr százados nácibarát ügyvédei trükközve elérték, hogy az esküdtszéknek ne legyen bizonyítottan náciellenes tagja. A magyar történelemről és az 1944-es Szegedről semmit sem tudó esküdtek az ügyvédek érvelését fogadták el, 1990-ben kimondták: Finta nem bűnös. Az ügy a kanadai Legfelsőbb Bíróságig jutott, ahol 1994-ben egy szavazat különbséggel arra jutottak, hogy Finta parancsokat teljesített, bármekkora gaztetteket követett el, a vádpontokban (emberölés, rablás, emberrablás, szabadságtól való önkényes megfosztás) nem bűnös. 1994 után a másik álláspont kerekedett felül: a vélelmezett háborús bűnösöket – köztük Csatáryt és Nemsilát – meg kell fosztani kanadai állampolgárságától, menjenek vissza, ahonnan jöttek, vonják őket ott felelősségre.

Nemsila 1997 áprilisában Kanadában meghalt, Csatáry 1997 szeptemberében hazatelepült Magyarországra. Az utolsó nem demokratikus parlament utolsó (1990 áprilisi) törvénye szerint automatikusan visszakapta magyar állampolgárságát, amelytől 1945 utáni törvénnyel fosztották meg. A hivatalos formaságokat intéző budapesti Belügyminisztériumnak tudnia kellett, ki Csatáry László. A zsidók kifosztását, gettóba, gyűjtőközpontokba terelését, bevagonírozását irányító csendőrök és rendőrök iratai 1945 után a kommunista felügyeletű állambiztonsági szervezetekhez kerültek, és Magyarországon az állambiztonság 1953-tól a Belügyminisztériumhoz tartozott. A magyar külképviseleteken nagy arányban voltak a hírszerzés emberei. Külön osztály foglalkozott az emigráns szervezetekben végzett információszerzéssel és bomlasztással. Csatáry lakóhelyén, Montrealban több tízezres magyar kolónia élt, biztosan foglalkoztak velük.

Ekkor szocialista–liberális koalíció kormányzott Magyarországon, a belügyminiszter is liberális volt. A kormánynak biztosan nem állt érdekében, hogy ne indítson büntetőeljárást a gettóparancsnok ellen.

A törvények értelmében Csatárynak vissza kellett adni régi magyar állampolgárságát, a magyar hatóságoknak nem volt mérlegelési joguk. De arról, hogy repatriálása után 14–15 évig nem indult ellene vizsgálat, valószínűleg olyan emberek döntöttek a kormánytól függetlenül, akik tisztában voltak bűneivel.

Az életének 1945 és 1997 közötti szakaszát rekonstruáló kanadai újságcikkekben van néhány érdekesség. Kanadába érkezése után, magát szakmunkásnak kiadva, Csatáry vadászgépeket is gyártó repülőgépgyárban dolgozott. 1955-ben kapta meg a kanadai állampolgárságot, utána műtárgyakat kezdett importálni és eladni. Vajon ki volt a hirtelen felbukkanó európai partnere, és milyen eredetűek voltak a műtárgyak? (Nem csak a németek és az 1944-es magyar államapparátus korrupt résztvevői vittek magukkal Nyugatra zsidó értéktárgyakat és műkincseket. A háború után ezek a kommunista Államvédelmi Hatóság gazdálkodásában is nélkülözhetetlenek voltak.)

A kilencvenes évekre jócskán felhígult az árukészlete. Az ingatlanügynök, akit Csatáry a montreali háza eladásával bízott meg 1995-ben, „elég rémesnek” nevezte a pincében őrzött festményeket. De bármennyire hamar elfogytak is a jól értékesíthető képek, Csatáry még 15 évig nyugodtan élhetett Budapesten a kanadai nyugdíjából vagy ki tudja, miből.