Egy láthatatlan, fontos csata

Az olvasó ritkán fog találkozni ezzel a sajtóban, egyrészt mert a téma bonyolult, másrészt évekig szoktak a tagállamok egymás idegein játszani, mire mindenki annyira kifárad, hogy hajlandó megkötni a mindenkinek elfogadható kompromisszumot.

Ezek a tárgyalások többnyire nem nyilvánosan, a diplomácia csatornáin, két-, illetve többoldalú találkozókon haladnak előre. Mindenkinek muszáj engedni, egyébként sose lenne költségvetése az EU-nak. Éppen amiatt, hogy az adott tagállam engedni tudjon a megfelelő tárgyalási pillanatban, igyekszik megőrizni mozgásterét. Ezért nem is politizálhatja át annyira a témát, mert a későbbi kudarc esetén az arcvesztést kockáztatná. Régi, jól bevált gyakorlata ez a multilaterális intézményi döntéshozatalnak. Ne felejtsük el, az Európai Tanács összes ülése hasonló módon zajlik. Amikor az állam- és kormányfőink összegyűlnek, nem készül jegyzőkönyv, esetleg kis feljegyzéseket készítenek a delegációk.

A költségvetési előkészítési időszakban ezért logikusan kicsit mindenki visszavesz a retorikából. Nem akarják a kormányok olyan pozícióba navigálni magukat, ahonnan nehéz kikeveredni, vagy amelyre hivatkozva lehetne a költségvetéseket csökkenteni. Hiszen az egyik nagy vita arról szól, hogy mi legyen a britek kilépésével lecsökkenő költségvetéssel. Vagy mindenki többet fizet be, vagy jócskán csökken az uniós büdzsé. Ez a vita látszólag két tizedről szól! Jelenleg 1% körüli nemzeti összterméknek (GNI) megfelelő a befizetés, és most a Magyarországhoz és Szlovákiához hasonló nettó haszonélvezők (akik kevesebbet fizetnek, mint amennyit visszakapnak) azt szeretnék, hogy 1,2% körül legyen. Ekkor bár nő a rájuk eső befizetés, de még mindig nettó haszonélvezők maradhatnának.

A másik nagy csata arról szól, hogy a kifizetéseket lehet-e bármilyen szinten a jogállamisági gyakorlathoz kötni. Ez nagyon kétséges, még jogtechnikailag is. Viszont biztos, hogy megpróbálnak a nagy befizető országok valamit elhelyezni a rendszerben, hogy egyszerűbb legyen a felfüggesztés, vagy más módon tudjanak nyomást gyakorolni a keleti tagállamokra. Emiatt fog a kelet–nyugati vita erősödni – és csak bízhatunk benne, hogy politikusaink kellő önmérséklet mellett nem viszik ezt szakítópróbára, akkor ugyanis mindenki rosszabbul járna.