Egy a tábor, több a csalódott

 A 1994 utáni hosszú menetelésben, több lépcsőben fölépült nagy jobboldali tömbről teljesen természetesen válnak le kiábrándult, korábban meghatározó személyiségek. De más az elszigetelt kritika és más a kritikus tömeg.

„A politikában, a gazdasági életben szinte megszűnt a verseny. Ennek következményeként az »örök nyertes« ellustul, arrogánssá, parancsokban gondolkodóvá válik... A politikai hatalom legitim gyakorlói körül kialakult egy réteg, amely úgy véli, ő is választást nyert, és otromba stílusban ítélkezhet a tudományban, a művészetben, választhatja el az értékest az értéktelentől, nélkülözve mindehhez a kellő szellemi hátteret, a műveltséget, a képzettséget, az intelligenciát. Nevezhetjük ezt a szellemi középszer diadalának is.” (Pálinkás József korábbi miniszter, az MTA volt elnöke)

Kemény szavak Orbán Viktor korábbi oktatási miniszterétől, tudománypolitikusától, a Fidesz szellemi hátországának egykori szervezőjétől, a tudományos akadémia volt elnökétől. Pálinkás József légüres térbe került a közéletben, a kétharmados győzelmek után előkerülő új erősek világa jó ideje őt is perifériára szorította, ahogyan több kritikus tudóstársát, vagy éppen a kettéhasadt konzervatív sajtó Simicska miatt állás nélkül maradó vesztes felét.

Új győzelmek új időket hoztak el, új szereplőkkel: az orbáni kormányzás lényegéhez tartozik egyebek mellett a személyi ambíciók fűtése-hűtése, a káderkörtánc, a befolyásosok befolyásának fel- és letekerése, az udvaron belüli informális verseny. Tanulságos példa Lázár Jánosé, a korábbi nagy hatalmú kancelláriaminiszter, potenciális Orbán-(ön)utód trónfosztása, majd legutóbbi, igencsak pajkosnak ható kinevezése dohányzásellenes miniszterelnöki megbízottá: így lesz a trafikosból füst ellen harcoló aktivista, ha az első számú vezető éppen azt akarja.

Mindenki tarsolyában hordja tehát a selyemzsinórt éppúgy, mint a marsallbotot, az egyiket néha kissé meghúzzák, a másikból néha kicsit lefaragnak, nem könnyű a káder élete.

A központosító hatalmak örök problémája ez: központosításra a hatékonyság miatt van szükségük, ami viszont belterjességhez vezet, hiszen a nagyívű akaratdominancia politikája számára a versenyzés: pepecselés, amely a lényegről vonja el a figyelmet. A kritika: kötözködés, amely hátráltatja a tempót és az olajozott ügymenetet. Márpedig, ha egy politikai berendezkedés világképe szerint örökös harcban nyerhető el a jutalom, ott a tett halála a csata közbeni okoskodás. Ott a fanyalgó intelligencia típusa helyett a macskamozgású megoldóember a hasznos szereplő. Ez pedig cserélhető fajta, variálható, átképezhető, félretolható, átpakolható, léte/karrierje ugyanis kizárólag az udvaron, a cégen belül értelmezhető – arra esküdött fel előrejutása érdekében, így képes átvészelni a parkolóidőszakokat is.

A tudósok, kutatók, művészek többsége, hiába heves a közéleti érdeklődése, nem ilyen. Két szerepfelfogás ütközik itt, ütközik a Fidesz hatalmas, győztes táborán belül, előállítva az ügyeletes csalódottakat, akik nem akarnak a Párttal a végállomásig utazni. A kétharmados kormányzás gépezetének mesteri felépítése beemelte az ellenzéket is a hatalom sáncai mögé – pontosabban csak ott születhetnek egyelőre ellenzékiek, akkora a tábor, hogy magában szüli meg a konfliktusokat kihívó, ellensúly, külső, versenyre inspiráló ellenerő híján.

„Két cicim van és nő vagyok, ezért kevesebb a bérem. Tetszik érteni, hogy mit mondok.” (Kunhalmi Ágnes szocialista politikus)

Mert amíg ezt a politikusi színvonalat gondolná bárki valódi ellenzéknek, addig a Fidesz nyugodtan bíbelődhet belső dolgaival. Amíg a gendervitáról a parlamenti képviselőként férfitársaiéval pontosan egyező (megint jól megemelt) bérért dolgozó politikusnő ennyit gondol és így gondol, addig a pálinkási megállapítás a középszer diadaláról a sikermellényes karrierlovagokon túl legalább annyira, tán még inkább igaz a rendszer ellenzékének nívójára is.