Dühvezérelt gondolkodás

A tudomány embere is ember. Sokszor lát olyan dolgokat, például a politikában, amelyek számára egyszerűen emberileg elfogadhatatlanok. És van, amikor ez a tudós-ember nem tudja türtőztetni magát, és szeretné bebizonyítani (magának és a világnak is), hogy a szerinte „gonosz” politikus egyben szakmailag is alkalmatlan. A tudomány eszközével próbálja levadászni a számára irritáló politikust.

A Magyarországon zajló társadalmi vagy politikai folyamatok például sokaknak nem szimpatikusak, van, akinél, pestiesen szólva, egyenesen kiverik a biztosítékot. Az ilyen közgazdászok vagy politológusok előszeretettel buktatják meg gazdaságpolitikából is a magyar kormányt.

Valóban vannak olyan tendenciák, amelyek kockázatosak és később még nagyot szólhatnak: a magyar államadósság nem csökkent (sőt, 2018-ban nőni fog), a régiós versenytársak pedig szép sorban feljönnek, most Románia jutott közel Magyarországhoz. De összességében pont a makrogazdaság terén szerepelt volna le az Orbán-kormány? Hiszen 2010-ben negatívban volt Magyarország növekedése, 2017-ben pedig az unió egyik leggyorsabb növekedését produkálja. 2010-ben kritikusan alacsony volt a foglalkoztatottak aránya, most pedig – ha a sokszor emlegetett közmunkásokat és külföldre vándorolt magyarokat le is vonjuk – akkor is félmillió emberrel több dolgozik, mint korábban. A hitelminősítők általi besorolás süllyedését sikerült megállítani, sikerült kijönni a bóvlikategóriából –

nem a magyar kormányszóvivő mondja ezt, hanem a nemzetközi tőkepiacok meghatározó szereplői.

Az ilyen hírekre reagálva gyakran elhangzik: ezek a 2010 óta fennálló kedvező külső körülményeknek köszönhetőek. Az uniós források jótékony hatása valóban nehezen felbecsülhető, de a 2010–2018 közti időszakból körülbelül két évben maga az Európai Unió is recesszióval vagy stagnálással küzdött – jó körülménynek nehezen mondhatni ezt.

Emellett az Orbán-kormány társadalompolitikai céljai és tevékenysége is sokszor válik megsemmisítő kritika tárgyává, olyan tendenciákat felróva a kormánynak, amelyek már évtizedek óta tartanak. A születések számát növelni például ma rendkívül nehéz, mivel már a szülőképes korú nők száma is csökken. Ezért nem a születések számát szokták figyelni, mert az félrevezető statisztika, hanem azt, hogy egy pár hány gyereket vállal átlagosan („teljes termékenységi arányszám”). Magyarországon ez a szám most 1,44. Azaz egy párkapcsolatból – két emberből – átlagosan 1,44 utód lesz. Ideálisan ennek 2 körül kellene lennie, akkor nincs népességfogyás. De a történelmi mélypont ebben 2010 volt, és azóta lassan növekedés tapasztalható; az 1,44-es érték jobb, mint az utóbbi 20 év bármely éves adata, ennél jobb már csak a Bokros-csomag bevezetése előtt volt.

Bonyolult? Igen, és biztos van, aki a fenti soroknál közérthetőbben tudna ezekről a témákról írni, hajrá mindenkinek. De talán pont a publicisztikával foglalkozóknak érdemes személyes dühükön úrrá lenni, kilépni a fekete-fehér igazságok világából, és próbálkozni azoknak a színárnyalatoknak a felfestésével, amiket ma Közép-Európa produkál a jó növekedési adataival, feudális struktúráival, monotonul robotoló, de építkezni akaró embereivel.