Deficit

Kiegyensúlyozottabbnak, derűsebbnek és erkölcsösebbnek remélve azt. Aztán, a kilencvenes évek első felében körbevágta illúzióinkat az olló, az elszabás. Az ígértek földjéből csak retekföld maradt. Meg esetenként a rémület.

És persze a csalódás, amikor kiderült, hogy Szlovákia nem Svájc, havasi kürtöt nem fúj meg köldöknéző népi zenekar. Fokozatosan rádöbbentünk, itt élnünk s halnunk kell; itt kell ülnünk múlton/jövőn és várni, hogy összefejlődjünk a nyugati világgal. A múló évek során viszont kénytelen-kelletlen rádöbbentünk, hogy a politikusok hada „csak” hülyít bennünket. Folytatólagosan, kitartóan, hiszen választási győzelmet csupán ígéretekkel lehet aratni. Mert az ember sajnos, már csak ilyen: szeret hinni (a mesékben). Vajon 1990-ben nyert volna választást a rendszerváltó garnitúra, ha nem ígér a szabadság mellé jólétet is? Ha megmondta volna fehéren-feketén, hogy a veszteséges nagyüzemek bezárásával legalább húszszázalékosra szökik a munkanélküliség? Logikus, hogy Václav Havel és csapata sem nélkülözhette a mézesmadzagot, ennek híján nem lett volna esélye. Nem mondhatta: hölgyeim és uraim, megkapják a rendszerváltás első és legfontosabb ígéretét, de aztán jön a feketeleves, hiszen amit adunk, azt valahonnan el kell venni. Illenék akár mentegetnünk is a rendszerváltó politikusok garnitúráját azzal, hogy nem szándékosan csaptak be bennünket, hiszen maguk is tanulták mind a demokráciát, mind a piacgazdaságot.

Mostanában viszont már nem lehet sem a tanulóévekkel, sem avval érvelni, hogy a kapitalizmus szociálisan kissé balra hajlik, az újraállamosítást szorgalmazó neokommunisták demokráciája pedig nyitottabb. Aki 2009 őszén hajlandó bedőlni az ilyen tudatos hülyítésnek, az, sajnos, húsz évvel a rendszerváltás után is úgy tartja, hogy az állam fejőstehén; olyasmi, mint a mai kisgyerek számára a bankautomata: azt hiszi, pusztán meg kell nyomni a gombot és jön a pénz. Ráadásul közéletünk nívója sem különb a cifra portálú, de harmadosztályú kocsmánál, ahol a csapos vasalt fehér ingben, nagyvilágias gesztussal támogatja ki az egyensúllyal hadilábon álló tajtrészeg vendégeket. E szitu szüleményeként csőstül jön az összes „ügy” meg „álügy”; az utóbbi húsz év története hemzseg a korrupciós botrányoktól.

A politikusok, persze, lubickolnak ebben a miliőben, mert önhibáik elemzése helyett mindig másra kenhetik a sarat. Errefelé elegendő csak a kocsmáros vasalt fehér ingét megvenni, a kocsmajelenetek szereplőit nem kell, azokat elég kibérelni. Hibátlanul olvassák kottáikat, hisz megélhetésiek; közben a bekötött szemű Justitia kezéből ki-kilopják a mérleget. A tűrésküszöb pedig egyre magasabb. S nem azért mert türelmesebbek, elégedettebbek lettünk, hanem mert újra meg újra kénytelenek vagyunk átesni rajta.

Az elmúlt húsz esztendő mérlege, sajnos, deficit. A porta még cifra, de rágalomáriák tömkelegében egyre jobban érződik a kocsmagőz és a lebuj szabályai érvényesek. Gesztuspolitizálás folyik, jó széles, poharat leverő gesztusokkal; lassan már semmi sem azonos önmagával, hanem csak a karikatúrájával. De az is igaz – szintén a két évtized tanulsága –, hogy jobb ma egy karikatúra, mint holnap egy diktatúra.