Bukórepülés

Nem is kétséges, aki szlovákiai magyarként nemcsak a Híd parlamenti erővé s kormánypárttá válásának örült, hanem Csákyék kudarcát is őszintén sajnálta, annak bizony a szíve megdobbant: igen, ezt vártuk az MKP-tól! Egy tömör, egyértelmű, közérthető s persze rendkívül lelkesítő kifejezést; egyszavas megfogalmazását célnak és eszköznek. A júliusi tisztújító közgyűlés kapcsán így mindenki tudhatta: adva van a korrekciós modell. Egy modellkorrekciót ígérő elnök(ség)váltás nyilván csakis a javítás szándékára utal. Látszatreparáció és felületes ráncfelvarrás helyett...

Bevezetőül ennyi, hiszen távol álljon tőlem, hogy mindezt az 50 nap múltán mérlegre tegyem. Nem vagyok sem eléggé képzett, sem elég elhivatott, hogy fel tudjam mérni, milyen szándékok vezérlik egy nyolc évig kormányzó, majd négy további esztendeig „csak” jól pozícionált ellenzéki párt immáron parlamenten kívüli szózatait s csöndjeit. Csupán egy állampolgár vagyok, aki június derekán elhűlve tapasztalta, miként lehetett elherdálni (vehemens gyűlölködéssel, ostorozással) a biztosnak látszó választói bizalmat. Viszont ezért volna immáron célszerű a párt újszerű működési modelljének körvonalait látni. Mert amit egyelőre látunk belőle, az egyre inkább a „felvidéki” magyar és a „szlovenszkói” magyar szembeállításának prolongálására, illetve a szélesebb körű működésképtelenségre vall. Úgy tűnik, a pártszerkezetben több a homok annál, hogysem csupán az alkatrészek csikorgása volna idegesítő. És nem a kívülálló optikai csalódása, hogy a fogaskerekek nem kapcsolódnak egymásba rendesen. Az MKP mintha észre sem vette volna, hogy az utóbbi egy-másfél év vezérfonala a maga módján, hangján és eszközeivel kontraproduktív, s inkább elfordítja a szélesebb nyilvánosságot, mintsem a párt mögé zárja a választók sorait. Ráadásul parlamenten kívüli pártként az emkápésoknak immár nemigen áll módjukban eljutni a hazai médiumok különféle csatornáira; bár ez a megszólalás különösebben talán nem is hiányzik nekik, hiszen a választások előtt a párt jobbára csak a budapesti stúdiókban villogott, hazai vitákban nemegyszer üresen maradt az MKP-emblémával címkézett szék. Ez eleve jól mutatja, mennyire elégtelen például a kommunikációs modelljük (ha egyáltalán lehet ilyenről beszélni); de arra is rávilágít, hogy az MKP mindmáig sem döntötte el, milyen viszonyt deklarál az új kormánnyal, abban mennyire „veszi a nevére” Bugár Béla csapatát. Ugyanis egy ésszerű kompromisszumkeresés még nem több az óvatos távolságtartásnál, viszont érdemben korrigálhatja a júniusi választásokat megelőző és szakmailag értékelhetetlen, parttalan, elvakultan nemzetieskedő s így zsákutcába vezető halandzsapolitikát. Persze, a történtek után nem könnyű közérthetővé tenni a nyilvánosság előtt: mi a különbség Bugárék jelen cselekedetei és Csákyék másfél éves retorikája között. De mert fentebb már jeleztem: pusztán egy állampolgár vagyok, nekem kockázat nélkül akár négy észrevételem is lehet! 1. Csak az a pártpolitikus őrizheti meg józanságát, akinek van; 2. az irracionális gyűlöletnek nem a racionális gyűlölet az ellentéte; 3. örök vétek lenne, ha az MKP olyannyira ragaszkodna a tisztújítás előtti önmagához, hogy még saját korábbi választóinak tartós elidegenítésétől sem riadna vissza; 4. mert ha igen, a kocka el van veszve – hiszen a Párt a legutóbbi parlamenti választásokon rükvercbe váltott: kifarolt a választói közül.