Brexit után: mi is fejjel a falnak?

Szlovákiában vagy Magyarországon sokáig az ilyen hangok csak a (politikai) szélről való, eléggé komolytalan bekiabálások voltak. Azonban egy-két dolog megváltozott. Egyrészt a szélsőségesek megerősödtek és a politikai közép felé vették az irányt (a Jobbik Kotlebáéknál mindkét szempontból jóval előbbre tart). Másrészt a domináns, hatalmon levő pártok egyre gyakrabban nyúltak az egyre masszívabb EU-ellenes retorikához, és folyamatosan rombolták országaink beágyazottságát a Nyugat politikai és gazdasági struktúráiba. Vagy legalábbis ennek a beágyazottságnak a helyességébe vetett hitet ásták alá. Eközben rendszeresen kinyilvánították szimpátiájukat a putyini rendszer iránt (ezeken a területeken Orbán vezet utcahosszal Fico előtt).

Már ott tartunk, hogy Lázár János, a magyar Miniszterelnökséget vezető miniszter (micsoda funkció!) múlt héten úgy nyilatkozott, ő bizony inkább a kilépésre szavazna egy ilyen népszavazáson, és már azt is eredménynek kell tekinteni, hogy a magyar kormányon (harmadik Orbán-kormányon) belül még enyhe fölényben vannak az unióban való bennmaradás hívei… Persze, nem eszik olyan forrón a kását. Orbán és Fico nem olyan hülye, hogy kivezesse országát az unióból, mert a bennmaradáshoz hatalmi érdekük fűződik, egyelőre. A veszélyt azonban nem lehet ilyen egyszerűen elhessegetni, mert mi lenne, ha a hatalmi érdek mást diktálna…

Az uniós tagságunk sajnos főleg érdek, és nem értékalapú. Röviden és profánul: azért vagyunk benn, mert dől a zsé az uniós alapokból, és nem azért, mert az EU a demokratikus, az emberi szabadságot tisztelő és védő jogállamok közössége. Térségünk zseb-Napóleonjai az elmúlt években épp abból tartottak bemutatót, hogyan lehet aláásni a demokratikus fékek és ellensúlyok rendszerét és a jogállamot az unión belül maradva, miközben az uniós forrásokat saját rendszerük megerősítésére és klientúrájuk kitömésére használják. (Itt újra Orbán a modell megalkotója, de Kaczyński rohamléptekkel zárkózik fel, Fico pedig, bár komótosan haladva és a nagy felhajtást mellőzve, de szépen követi őket).

A fő rizikó az, hogy tagságunk megítélése (és ezzel összefüggésben maradék demokráciánk léte) túlságosan az EU-ból származó anyagi javaktól függ. A lakosság meg a politikai elit többsége ezért bennmaradáspárti. Ha elapadnak az anyagi előnyök, vagy a lakosság többsége azt fogja gondolni, hogy ezek már nem annyira jelentősek, egyből elszállhat a tagságot támogató többség. És a mi esetünkben a brexit következményeinél sokkal rosszabbra kellene számítani.

Mert Szlovákia vagy Magyarország, de még Lengyelország sem fogható Nagy-Britanniához. Nincs 65 millió lakosa, nem az EU második gazdasága, az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagja, nem atomhatalom az EU két legerősebb hadseregének egyikével, és nem a modern demokrácia és jogállam bölcsője. Nem nettó befizető az EU közös költségvetésébe, gazdasága sokkal jobban rá van utalva az uniós piacra (export, munkavállalás), mint a brit, nemzeti nyelve nem a legfontosabb világnyelv, fővárosa nem a világ egyik pénzügyi központja, saját valutája (ha van ilyen) nem komoly nemzetközi tartalékvaluta és a sor hosszan folytatható.

Bár a britek többsége jókora ostobaságot követett el, amikor a brexitre szavazott, az unióból való távozás aligha fogja aláásni a brit demokráciát, jogállamot vagy piacgazdaságot. Térségünkben viszont ez valós rizikó lenne, ezért már most komolyan kell venni a kihívást, amit a kilépéspártiak jelentenek.