Bogoly János (1951–2011)

Szegényebbek a környező, a majd tavasszal újraéledő mezők növényei, virágai, amelyeket annyit fényképezett, elemzett – és védett. És bizonyára szegényebb a regionális történetírás is.

Elment közülünk Bogoly János.

Van egyfajta ember, amelyik ahelyett, hogy a fővárosok tülekedésébe igyekezne, itthon marad szűkebb pátriájában, mert ezt semmivel sem tartja kevesebbnek, értéktelenebbnek, mint a parlament kupoláját, vagy a vár négy tornyát, ahonnan talán messzebbre lehet kiáltani. A bodrogközi falvak töveinek kövén, szél és lepke szállta rétjein, erdőin legalább annyi érték van, mint a nagyvárosi paloták kőcsipkéin, önmagunk ellen való, vérünk áztatta bástyáin, vagy a felhőkarcolókon.

Az ibolyához lehajolni kell, ha illatát érezni szeretnénk, és nem leszakítani, fölemelni, mert az az ibolya már nem ugyanaz. És mi sem vagyunk már önmagunk, ha kiszakítjuk magunkat életünk talajából és teréből. Mi se vagyunk már azok, ha elhagyjuk azt a világot, amely álmainkat szülte, s amire az álmok rendeltek. Vannak az életnek bizonyos törvényei, amelyek mást igazolnak, de Bogoly János, a Jancsi nem vetette alá magát ennek a nagyon sok esetben önáltató törvénynek. Inkább engedett az örök emlékeztetésnek: „Itt élned s halnod kell”, mert nincs ezen kívül hely számodra sem e földi világban, sem a kozmoszban.

Így lett. Bogoly János itt született, élt és halt.

E néhány sornak nem célja könyveinek címét, sem értekezéseit, sem semmilyen más tudományos, ismeretterjesztő és közéleti tevékenységét felsorolni. Majd megteszik azok, akiknek ez a dolguk. Világunkban tótágast áll az ismeret, a műveltség és a kultúra fogalma. Meg a vidék fogalma. Pedig mi mindnyájan e vidék vagyunk. Minden értékével, éltet adó mivoltával, esetlenségével és nyomorúságával együtt. Az a fajta ember, amilyen János barátunk is volt, vállalta ezt.

Becsüléssel emlékezve dicsekedhetek, hogy barátok voltunk. Tavaszra terveztük a találkozót Aranyosapátiba, az ott még északnak tartó Tisza partjára, rétjeire, csalitosaiba. A találkozás helyett már csak egy lélekbeni kézszorítás ez a pár sor. Tán mindazok nevében, akik barátai voltak és jó ismerősei.

Tél múltával lepje nyugvóhelyét sok-sok virág és lepkeraj.

Tiszai Nagy Menyhért