Biztonság helyett túlélés

Hallgatja a gép monoton hangját. Feszül a rugó, amikor megfeszíti a lábizmait, kinyújtja a jobb, majd a bal lábát. Tartja az ütemet, amennyit, ahogy bír, annyit csinál. Közben elkószálnak a gondolatai, és igyekszik a saját szorongásait gondosan kikerülni, mert ha megengedné, hogy a felszínre törjenek, talán a Pilates-órát átsírná. 

Vasárnap délután, és a telefonján a nem fogadott hívás. Elhunyt egy távoli rokon. Váratlan, bár kórházban volt. A családja nem búcsúzhatott el tőle, mert bár agyvérzéssel került be, miután az intenzívről az osztályra vitték, nem lehetett látogatni, az influenza miatt tilos. Így tíz napig nem érintkezhettek vele a hozzátartozók, az agyvérzés következményei miatt a mobil használata sem volt választás. Aztán egyik reggel meghalt, egyedül, egy kórházi ágyon, részleteket nem tudva. Szűkszavú orvosi bejelentés. 

Az a kérdés dolgozik benne: vajon ez mire jó?! Hogy súlyos állapotban sem engedik a betegeket a szeretteikkel lenni… Mert itt az influenza – amit egy nővér vagy orvos is bevihet az osztályra, de ha a rokonra kerülne egyhasználatos védőfelszerelés, valószínűleg nem jelentenének nagyobb kockázatot, mint a dolgozók. Mégsem tesznek kivételt. Olyan kevés jelent megnyugvást a gyászban, de az ilyen épp nem segíti a feldolgozást. 

A gondolatait visszatéríti a jelenre, most nyújtani kell, milyen egyszerű is ez. 

Bezzeg a gyász! Amikor a biztosnak hitt világ, az élet átalakul. 

Nyújtja a karját, könyök a test mellett kellene, hogy maradjon, légzésre figyelni nem is egyszerű. 

Utána sietni kell, hamarosan kezdődik a temetés. 

Már csak pár perc van az órából, és indul a kötelességekből álló hétköznap. Csak néhány hónapja érzi, hogy nincs benne biztonság, nincs benne a kiszámíthatóság, inkább a túlélés dolgozik már egy ideje. Benne és a körülötte lévő világban is.