Beteg dolgaink

A vasárnapi kazahsztáni elnökválasztáson több mint 95 százalékos volt a részvétel, s a két évtizede uralkodó Nurszultan Nazarbajev a voksok több mint 95 százalékát kapta. Tessék-lássék volt három másik jelölt is, mindhárman Nazarbajev hívei, egyikük még azt is bejelentette: ő maga is a szeretett államfőre voksolt. Az EBESZ nemzetközi megfigyelőcsoportja előzetes jelentésében megállapította, a választás nem volt igazán demokratikus, voltak gyanúsan kitöltött szavazólisták, nem érvényesült a médiaszabadság és -egyenlőség stb. Catherine Ashton uniós külügyminisztert mindez nem zavarja, kedden gratulált a kazah népnek ahhoz, hogy az elnökválasztáson „érvényesítette demokratikus jogait”. Dicsérte a voksolás jó technikai lebonyolítását, s szőrmentén utalt rá: azért szükség van bizonyos reformokra, hogy igazán demokratikus választást tarthassanak.

Jobb érzésű emberek ilyenkor pironkodnak a politikusaik miatt, ami még akkor is igaz, ha tudjuk, hogy az unió olaj- és gázüzleteket akar kötni Kazahsztánnal. Az is igaz, Ashton nem a miénk, úgy kaptuk, mint szamár a fülét, a britek, németek és franciák csak azért ültették a hozzá nem értő hölgyet erre a posztra, hogy mellette nyugodtan űzhessék saját játékaikat. A brit bárónő csak az egyik garancia arra, hogy véletlenül se valósuljon meg az EU egyik alapvető célja, az egységes és hatékony külpolitika. Az ő bűne az, hogy elvállalta ezt a tisztséget, amelyet csak egy nagy nemzetközi tekintéllyel bíró, európai formátumú politikusnak lenne szabad betöltenie.

A még meg sem született európai külpolitika koporsójába a másik szöget a tagállamok önzése és széthúzása veri, s ez csak annál látványosabb lesz, minél tovább húzódik a líbiai válság. A Líbiával kapcsolatos BT-határozat megszavazásakor Németország egy szintre süllyedt Oroszországgal és Kínával. A Bush iraki háborúját mélyen elítélő francia külpolitika hirtelen a katonai beavatkozás szószólója lett, némi brit támogatással. Ez volt az első repedés az unió motorjának nevezett német–francia tandemen, a másik, a sokkal komolyabb csak ezután következik az atomenergia ügyében. Merkel egyre hátrál az ellenzék előtt, amit Párizs nem tehet meg, hiszen neki van Európában a legtöbb reaktora.

Sarkozy vérszomja is belpolitikai indíttatású: népszerűsége a mélyponton van, már az újfasiszta Marine Le Pen is megelőzi, s mindent elkövet azért, hogy erős embernek tűnjön, akit érdemes a franciáknak újraválasztaniuk. Miután Párizs és London belelovallta magát a légicsapásokba, Amerika hirtelen visszavonulót fújt, s a partvonalról figyeli, mire mennek az európaiak. A francia külügyminiszter tegnap már azzal riogatott: fennáll a veszélye annak, hogy megfeneklenek a hadműveletek. Mert Kadhafi nem úgy viselkedik, ahogy Párizsban vagy Brüsszelben elképzelték, hanem támad. Mi lesz ebből? Hogyan tovább?

A kérdések egyre szaporodnak, a bizonytalanság nő, csak az biztos, hogy a tagállami külpolitikáknak már alig van közük az unióhoz. És egyre nehezebb megmagyarázni, hogy kinek van itt szüksége Catherine Ashtonra és az unió kiépülőben lévő, több ezer fős külügyi apparátusára? Ez a hatalmas vízfej rengeteg pénzbe kerül, a sok ezer jól fizetett alkalmazott pedig attól lesz depressziós, hogy nincs mit csinálnia. Hát nem beteg dolog ez?