Bakterkaszt

Ebben az országban a vasúti kétnyelvűség szempontjából nem a közlekedési miniszter a legfontosabb személy, de nem ám. Nem is az illetékes osztályvezetők, csinovnyikok és egyéb, a hatalmas minisztériumi épület gyomrában kóválygó, furcsa lények. Hanem a bakter. El kell ismerni, szép dolog, hogy Érsek Árpád közlekedési miniszter egy hosszú éveken át tartó ügy végére tett pontosvesszőt egy 155 napig tartó tollvonással. Ennyi idő kellett ahhoz, hogy elinduljon a folyamat, aminek végén majd 55 szép, szocreál vasútállomás homlokzatára kerül ki a település neve két nyelven. Csupán 55-re.  Ahhoz ugyanis, hogy az összes, kisebbségek lakta település vasútállomására kikerüljön a tábla, bakterek seregei kellenének. Nincs bakter, nincs tábla, pont – mondá vala a vasút. Méghozzá azért, mert a baktertalan vasútállomások távolról irányított állomások csupán, a vasúti megállóhelyek B kategóriáját jelentik, ha nincs, ki a gőzöst igazítsa, nem lehet tábla sem. Pedig igazításra minden bizonnyal nagy szükség lenne a Komárom–Pozsony szakaszon, ahol minimum 22 kétnyelvű táblát lehetne-kellene kihelyezni, de csak kettőt fognak, Komáromban és Dunaszerdahelyen. A többi, néma csend – pedig egyetlen sínpáron erre utazik a legtöbb szlovákiai magyar naponta, heringként szorongva csúcsidőben a Sárga Kukacon. Egy táblához tehát elengedhetetlenül fontos a bakter, mert nyilván etetnie, gondoznia kell az állomás homlokzatán díszelgő feliratot, esetleg sötét téli éjszakákon mesét is kell olvasnia neki Thomasról, a gőzmozdonyról. Táblagondozásra egész bakterbandériumokat kellene kiképezni titkos, bakterképző táborokban, rutinos, harcedzett elitbakterek tanítanák nekik a feliratfényezés legújabb fogásait, vagy épp azt, hogyan szereljék le végtagtörő harcművészeti mozdulatokkal a gonosz falfirkászokat, ha azoknak a védendő tábla közelében támadna graffitizhetnékjük. Igen, kedves olvasó, ez pont olyan abszurd, mint amilyennek hangzik, de amennyire túl van már tárgyalva ez a problémakör, simán belefér. A kétnyelvű vasúti táblák ügyét évek óta tárgyalgatják általunk választott okos, öltönyös emberek a parlamentben, minisztériumokban, pártközpontokban. Munkacsoportokat hívnak össze, neonfényes tanácstermekben tárgyalják éjszakába nyúlóan, hogy lehetne, mint lehetne politikai alkukat, háttéralkukat és pótalkukat kötni. Kiszállnak a helyszínekre, felmérnek, mérik jobbról, mérik balról, csóválják a fejüket, hümmögnek, jegyzőkönyveznek, aláírnak, kitöltögetnek, újra aláírnak. És ez még csak néhány istenverte tábla kiszerelése, egy egyszerű kis gesztusa annak, hogy jobb irányba mozdul el az ország. Nem magfizika vagy szívsebészet. S attól sem lesz vidámabb a szívünk, ha belegondolunk, mi lesz még itt, ha valaki felveti, ideje lenne továbblépni a kétnyelvű vasúti hangosbemondó, vagy menetrendek felé...