Az üvegzseb is lehet festett üvegből

Igen ám, de amióta a ma felnőtt generációk újságot olvasnak, azóta papolnak kormányzatok és politikai pártok a közbeszerzések tisztaságáról, áráról, közkézen forog (legalábbis a neten) néhány árlista, hol mekkora provízióért jutottak hozzá a bizniszhez a közbeszerzésben érdekeltek, és hogy egy igazán közismert fogalommal éljünk, elképzelésünk nincs, mennyi a Gorillák által elfogyasztott közbanán.

A múlt heti hír szerint megszűnnének a gyorsított közbeszerzések. Idáig rendben van. Ha maga a folyamat felgyorsul, nincs szükség a gyorsított eljárásra, hiszen volt már példa arra, hogy a beszerző előre megfontolt szándékkal juttatta oda valamely technológiáját, hogy annak meghibásodása esetén krízishelyzetet jelentsen és beszerezzen. Legyen a sima eljárás elfogadhatóan gyors, és akkor itt akár kipipálhatjuk az egyik megoldandó problémát.

Aztán legyen elektronikus beszerzés. Az sem rossz. A példák azt mutatják, aránylag gyorsan és aránylag átláthatóan lehet versenyezni a pénzzel rendelkező közintézmény kegyeiért.

Meg aztán az is rendben van, hogy nincs utólagos szerődés- és ármódosítgatás, pl. a csillagos ég határáig.

Leginkább azonban az van rendben, hogy nem a legolcsóbb ajánlatot, hanem a beszerzés leggazdaságosabb változatát kell előnyben részesíteni. Itt azonban komoly gondok merülhetnek fel. Melyik módszer a leggazdaságosabb? Nem minden közbeszerzés autóvásárlás, ahol a hülye is tudja, hogy az olcsó kocsi kevesebbet bír ki, magasabbak és gyakoribbak a szervizköltségek, mint ha valaki eleve a minőség mellett dönt.

Az alapkérdés nem változik. Ki dönti el? Azt, ugye, tudjuk, hogy ha egy jogszabályban pontosan megfogalmazható minden elvárás, norma és szankció, akkor a jogász szakma elmehet legelni. Tehát újra csak emberek fognak dönteni a közbeszerzéseken beszerzett áru és szolgáltatás gazdaságos és szükséges voltáról, ami előre sejteti, hogy a beszerzési development – ugye, milyen szép fogalom? – felkent papjai még nem számolják a munkanélküli segélyüket.

Van a közbeszerzésnek és minden egyéb közösből való költésnek egy nagyon jó ellenőrzési módszere. Az pedig a személyes felelősség. Kinevezett aláírási jogú vezetők (mondjuk nyilvános bérezési és juttatási tabellával a neten) személyesen felelnének az általuk vezetett közintézmény gazdaságos üzemeltetéséért, erről bizonyos időközönként számot adnának, nyilvánosan. Az általuk vezetett cég, intézmény, költségvetési szervezet mutatói pedig maguktól is elmondanák, milyen a vezető és mennyire élt vagy él vissza kinevezői, s alapvetően eltartói, az adófizetők bizalmával.

Persze, ha a köz – tehát mi, adófizetők – érdektelenségbe burkolódzva legyintünk csak az „uri huncútság” játékosainak viselt dolgaira, eltűrjük, hogy felelősségteljes vezető csak politikai döntés okán távozzon, egy kevésbe felelős pedig akárhányszor lehet a közszférában kevésbé felelős, akkor nincs az a jogszabály, nincs az a szankció és nincs az a címlap, amelytől a százalékos fizetéskiegészítésként kapott provízió, a csillagos égig kapaszkodó végkielégítés, és a kétszeresére drágított szolgáltatás megszűnne. Az üvegzseb ugyanis lehet festett üvegből is, a tisztánlátás elsősorban rajtunk, adófizetőkön múlik.