Az útszéli napraforgó

Azon a szerdai napon végre újra napsugár világította meg az őszi tájat, és túlterheltséget félretéve úton voltam haza, ahol a gyerekeim vártak. Igen, amikor szülő lettem, beköltözött a lelkem meghatározó szegletébe a felelősség, hogy innentől elég sokáig (a szülőkről való leválásig) sietnem kell haza, mert vár a gyermek, bárhol is vagyok, az út, amely hozzájuk visz, sosem tűr halasztást. Ennek hála nagyon gyakran azon kapom magam, hogy fénysebességhez hasonló gyorsasággal élem a mindennapokat, sehol sem időzöm, tétlenül pedig otthon sem töltök napokat.

Az úton egy félreállított autóra lettem figyelmes. A kocsi tulajdonosa épp a négykerekűje mellett lépkedett, kezében egy csokor napraforgóval. A nyáron kihullott magról nőtt, már termést nem adó néhány szál napraforgó napok óta virágzik a mezőn, amely még nincs felszántva, bevetve. Reggelente szoktam rácsodálkozni én is a látványra, az a sok nyári hangulatot adó virág mosolyt csal az arcomra. Nem álltam meg az út mentén szedni belőle, mert ugye olyan szigorú beosztásban élem a rutinom, hogy nincs rá idő, örökké sietek.

A férfi, feltételezem, a párját szerette volna meglepni a nagy csokor virággal, amelynek értéke így novemberben valóban kimagasló, amikor már ritkaságnak számít. Elhaladok a kocsimmal, és pár másodperc töredéke alatt eszembe jut, milyen szép ez a gesztus ettől a pasitól, mennyi figyelmesség, szeretet van abban a néhány szál virágban!

Aztán gyorsan magamra vonatkoztattam, az életemre, a kapcsolatomra, hogy a Kedvesem vajon ugyanezt megtenné-e, egy késő őszi napon félreállna-e az autójával, hogy mezei virágcsokorral lepjen meg. A válasz helyett jobban érdekelt, hogy vajon én tudnám-e ezt a szép gesztust valóban értékelni, ki tudnám-e a mutatni a meglepetésem, az örömöm, a hálám, amiért gondolt rám, amiért az egyszerű odafigyelés, a mindennapi lényeges, fontos törődés eme szép megnyilvánulását adja át nekem? S feltettem a kérdést: vajon az én párom tudja-e, hogy nekem erre szükségem lenne? Őszintén, nem volt egyértelmű és mindig érvényes válaszom.

Ahogy azt sem tudom biztosan, hogy az a nagy szeretet, amelyet mások iránt érzünk, tud-e a hétköznapok szürke rutinjában megnyilvánulni, vagy jellegtelen semmivé válik a nagy rohanásban?!

Néhány napja együtt ellátogattunk apám sírjához, és ott zaklatottan sírtam. A Kedvesem nem kezdett szavakkal vigasztalni, de a karját rám helyezte, hogy érezzem: bár akkor semmi mást nem tud értem tenni, csak ott állni, jelezni szerette volna felém, hogy nem vagyok egyedül.

Az állandó rohanás gyakran felemészti az ember minden türelmét, a szeretetet, amit a családra kellene fordítani. Velem is gyakran történik meg, hogy este már képtelen vagyok a családomtól egyáltalán befogadni bármit, a kicsi gesztusaik pedig olyankor értelmezhetetlenek, megesik, hogy nyűgként élek meg közelséget is. El sem tudom képzelni, ez milyen nehéz lehet nekik. Nem gondolom, hogy emiatt én rossz lennék, inkább megpróbálom megfogalmazni feléjük is, hogy ember vagyok, határokkal, korlátokkal és próbálok egyensúlyt tartani. Nem mindig sikerül. Ezért igyekszem ezen változtatni. Mondjuk azzal, hogy egyre gyakrabban élek meg egy ölelésben összetartozást. Tapasztalom, hogy egy széles vigyorban öröm van, amiért megérkeztem. S az a néhány virágszál, amelyeket a társam készen vett a bevásárlóközpontban, egy lépés felém, mert szeretné, hogy érezzem, szeretve vagyok. Igyekszem ezekbe kapaszkodni akkor, amikor magamnak szedek egy csokor napraforgót, és próbálok megelégedni azzal, hogy önmagamtól kapom.