Az utolsó láncszem

hajléktalan

A hajléktalanoknak komplex segítségre van szükségük.

Döbbenetes látvány tárult elém egy reggel az ipari negyed körforgalmánál, ahol csaknem egy tucat hajléktalan állt. Az elgémberedett, gyűrött arcú emberek a nap felé fordulva próbáltak némi fényt és meleget lopni. Mások fűtőcsöveknél, kartonlapokon töltötték az éjszakát, vagy a pár euróért bérelt viskókban laknak a kertvárosban.

Idestova húsz éve érzékelem, ahogy ilyenkor, a téli hónapokban néhány városban újra meg újra bogozgatni kezdik a hajléktalankérdést. Kissé kelletlenül és nyugtalanul teszik, mondván, nem is az adott városban lakók, hanem a kisebb-nagyobb településekről érkezők okozzák a gondot.

A városi rendőrség dolgozói a helyi rászorulók többségét név szerint ismerik, ha a lakosok felhívják a figyelmüket arra, hogy a boltok előtt koldulnak, vagy az utasokat zaklatják, közbelépnek. A szociális terepmunkásokkal együttműködve a melegedőbe küldik őket. Van, aki bemegy, de néhányuk az alacsony komfortfokozatú szálláson is túl szigorúnak tartja a házirendet. Inkább a bevásárlóközpontok előcsarnokaiban vagy a folyton nyíló és záródó hivatalok kapuinál kuporognak.

Sorolhatnám itt az ékes példákat, azokat a járási székhelyeket, ahol olyan hajléktalanszállók és nappali szociális központok működnek, ahol foglalkoznak a társadalom peremén élőkkel. Állandó kliensekkel dolgoznak a város támogatásával, folyamatos ellátásuk során azonban a lakosok és a kifőzdéket üzemeltetők segítségére szorulnak. A jelenlegi helyzetben, az egyre emelkedő élelmiszer-, illetve energiaárak mellett jócskán megcsappant az adományozók száma.

A minap parázs vita közepén találtam magam azzal kapcsolatban, hogy az emberek többsége elhajt a helyszínről, vagy a fejét elfordítva surran el egy, a kukák mellett összecsúszott, saját piszkában fekvő hajléktalan mellett. Van, aki így érzékeli, de én láttam azt az asszonyt, aki megállt, hosszú perceken át várt a mentőre a férfi mellett.

Van, aki rendszeresen ruhaadományokkal, tartós élelmiszerrel támogatja őket, mások a napi egy adag forró levest is irigylik tőlük. Mondván, hogy a hajléktalanok tehetnek arról, milyen sanyarú sorsra jutottak. Megszokták a koldulást, így mindig csurran-cseppen valami, és nem keresnek kiutat.

Mindannyian tudjuk, komplex segítségre van szükségük. Szállásra, tisztálkodási lehetőségre, megfelelő szociális tanácsadásra, hogy alkalmi, jobb esetben állandó munkát kapjanak.

Mindig örömmel írok azokról, akiknek sikerült talpra állniuk, ma már lakást bérelnek és dolgoznak. Azokról is, akik a munkájuk során segítik őket, hisznek bennük, és a róluk már lemondó családtagokat, barátokat pótolják az életükben. Bármilyen hihetetlen, akad olyan városi menhely, ahol ismeretterjesztő, felvilágosító előadásokat tartanak a rászorulóknak. Arról, hogy ne dőljenek be hiú ígéreteknek, ne lehessen őket legnagyobb nyomorúságukban sem rabszolgamunkára csalni.

Hihetetlenül sok élettörténet van a hajléktalanszállón dolgozók tarsolyában, regénybe illő életutak arról, hogyan kerül egy ember a társadalom peremére, miképp válik ápolatlanná, szállástalanná, milyen rokoni, családi háttérből, otthonból, egykor terített asztal mellől sodródott az utcára. Valamennyit közre kellene adni, például annak a hatvanas évei elején járó cukrásznak a történetét, akinek a koronavírus-helyzetben bezárt a munkahelye, eladósodott a családja, pedig remek mester volt. Egy katonai ponyvasátorból tákolt kifőzdében mesélte mindezt.

Advent idején talán csak annyit kívánnék, hogy az újonnan alakult önkormányzatok, ahol a hajléktalanprobléma megoldását, az utcán élők sokrétű integrálását még nem oldották meg, hozzanak megfelelő döntéseket. Találjanak olyan pályázati lehetőségeket, amiből ez megvalósítható, vagy működjenek együtt szorosabban a civil szervezetekkel, amelyek helyettük is felvállalták ezt a feladatot! Szándékosan nem sorolnék városokat, ahol ez példaértékűen működik, mert akkor azokat is fel kellene sorolni, ahol nem igazán.

Hiszek az emberi jóságban, a segíteni akarásban.

Édesanyám annak idején egy-két vajaskenyérrel többet kent meg, és levitte a ház előtt játszó gyerekeknek, akiknek az édesanyjuk időnként sírva állt meg az ajtajánál, és egy kis pénzt kért segély előtt. Otthoni példán, a gyerekek nevelésénél, a nagyon komoly beszélgetéseknél kezdődhet minden.

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!