Az utolsó(?) bizonyítványosztás elé

Bár Dušan Čaplovič már boldog politikai nyugdíjas, s menesztése óta a minisztérium már a második tárcavezetőt fogyasztja, azért hagyott itt nekünk valamit emlékbe. Szeptembertől azoknak az iskoláknak, amelyek nem tudják biztosítani a kellő diáklétszámot, már nem kellene kinyitniuk az eredeti, čaploviči szándék szerint. Az intézkedés vélhetően szlovák iskolákat is hátrányosan érintett volna, különben nehezen hihető, hogy végül belekerül egy olyan módosítás is, amely szerint a minimális, 12 fős diáklétszámot több évfolyam összevonásával is el lehet érni. Tudjuk, hogy a magyar szórványvidékeken néhol még ennyi sincs. A Híd módosító javaslatot nyújtott be a törvényhez, mellyel azt szeretné elérni, hogy az intézkedést 2016 őszére tolják ki. Persze, feltehetnénk a kérdést, miért nem valami olyan javaslattal álltak elő, amely legalább középtávon megoldja a kisiskolák helyzetét, de ez most egy reálpolitikailag helyes lépésnek tűnik, a jelen helyzetben nem valószínű, hogy ennél sokkal többet el lehetne érni. Aztán 2016 márciusa után még az is lehet, hogy jobb lesz, és akkor újra elő lehet venni a kérdést. Mindenesetre – papíron – már az eredeti, a kormány műhelyéből származó javaslat is lendít valamelyest a kisiskolák túlélési esélyein. Papíron. Mert Klebelsberg Kuno idejében, amikor az általános analfabetizmus ellen kellett felvenni a harcot, akkor egy egyosztályos, összevont tanyasi iskola a művelődéspolitika netovábbja volt. De ma, amikor az iskoláknak szakkörökkel és egyéb, extrakurrikuláris tevékenységhegyekkel kell küzdeniük a tanulókért, ki adná szívesen a gyerekét egy összevont iskolába, ahol a kiselsős a betűvetést úgy sajátítja el, hogy a háta mögött felsőbb évfolyamosok a háromszögről tanulnak? Valószínűleg csak az, aki nem tudja megoldani a bejárást egy nagyobb iskolába.

Az iskolabezárás nem elsősorban nemzetiségi, sokkal inkább gazdasági kérdés, de számunkra, kisebbségiek számára erősebb az ilyen olvasata. Intő jel lehet a magyaroknak a homonnai ukrán iskola bezárása, amely a külvárosban székelt, és a kényelmes szülők inkább beadták gyerekeiket a lakótelepi szlovák iskolába, mint hogy reggelente gyalogolni/biciklizni/ autózni/buszozni kelljen velük. Tehát nem azért, mert nem volt ukrán iskola, hanem mert az ukrán iskolába járás kényelmetlen volt. Vajon hány – nemzeti identitásában bizonytalan, vagy egyszerűen kényelmes – szlovákiai magyar szülő lökné be gyerekét a teljes szervezettségű, helyben levő szlovák iskolába, ha magyar csak a szomszéd faluban lenne? Vagy bizonytalan lenne a helyzete, mint ahogy már most is az sok kistelepülésen. Annak ellenére, hogy a helyzet komoly, a szlovákiai magyarok egyelőre még nem kaptak kapára-kaszára. Pedig az iskola olyan, mint a bánya: ha egyszer bezárják, akkor már nagyon nehéz újra megnyitni. Hangozzék bár patetikusan, minden egyes kisiskola végvár az egyre nagyobb asszimiláció elleni küzdelemben. És aki végvárat veszt, területet veszt.