Az ukrán gyerekek

Nem túlzás azt mondani, hogy reggeltől estig rúgtuk a bőrt a lakótömbök között, szüleink pedig az idősekkel veszekedtek, mert állítólag hangosak voltunk… Száguldoztunk a biciklikkel és elmászkáltunk a környéken mindenhová. Nyaranként az esti (éjjeli) órákban ipiapacsot játszottunk. Képesek voltunk a legnagyobb melegben is hosszú fekete pulóvert és mackónadrágot felvenni, csak hogy ne lásson meg minket a fogó a bokor alatt. Esős és hidegebb időkben maradt a számítógép, a Playstation, de akkor is általában átjártunk egymáshoz és kooperatív játékokat játszottunk. Azóta eltelt körülbelül tizenöt év…

A minap a feleségemmel sétáltunk hazafelé a közeli szupermarketből és eljöttünk a régi „grund” mellett, ahová annyi szép emlék köt. Három kislány épp a TikTokra gyártotta a táncos videót. Kicsit felbosszantott, hisz nem tudom, alig tíz-tizenkét évesen megfelelő elfoglaltság-e ez egy gyereknek, de ezt majd a szülők eldöntik. Elkanyarodtunk a lakásunk felé és ugyanaz a jelenet fogadott minket, csak két kislánnyal. A mozgóképgyár beindult… Hatalmas sóhajtások az ágy szélén ülve és gondolkodás azon, hogy a mai gyerekek tényleg nem tudnak játszani? Mi történt a világgal? (Bár mondjuk nem újdonság, hisz a társasjátékoknak is nagyobb arányban van „felnőtt” érdeklődési köre, mintsem gyerek. Legtöbbször azok a gyerekek játszanak, akiknek a szülei is játszanak.)

Néhány nap elteltével, mikor madár csicsergett a délelőtti órákban és a napocska sugarai a redőnyön keresztül beszűrődtek, hallom, hogy valaki nagyon „száguld” egy kisautóval. Kinéztem az ablakon és két gyerkőc a szemközti lakótömbből – ahol most az ukránok vannak elszállásolva – ül egy piros elektromos kisautóban és rója a köröket. Három-négy kislány ugróiskolázik, egy a fára függesztett hintán himbálózik. A szülők és a nagyszülők a bejárati ajtó előtt beszélgetnek, kávéznak és élvezik az életet. A mesébe illő jelenet megdobogtatta szívemet. A rákövetkező napon én voltam a Valaki („valaki vigye le a szemetet”). Három lakótömb között van egy kis park, árnyékot adó fák, homokozó és mászókák. A szülők pokrócokon heverésztek és beszélgettek, a gyerekek körülöttük futkostak, néhányan homokvárat építettek, mások pedig a mászóka tetejéről integettek anyukájuknak. Az ember szemébe ilyenkor örömkönnyek gyűlnek, hisz az ilyesfajta jelenetek olyan ritkák, mint a fehér hollók.

Nem mondom, hogy teljesen kiveszett az ilyesfajta időtöltés a szülők és a gyerekek köréből. Tisztelet a kivételnek, akik próbálják „normálisan” élni a mindennapokat. Megváltó volt ilyet tapasztalni a környéken, hiszen évek óta nem láttam ehhez hasonlót, és az nem kifogás, hogy gyerekek sem voltak eddig, mert utánunk ugyanúgy felnőtt a lakótelepen egy generáció.

Lehet, bennem van a hiba, nem tudom felvenni a „modern gyerekekkel” a ritmust. Bár aki udvarlás alatt kézzel ír levelet a mai világban és feladja postán, ahelyett, hogy dobna egy üzenetet Messengeren, az ne csodálkozzék, ha nem érti a mai fiatalságot.