Az új vezérek

Procházka, aki végül a jobboldali jelöltek közül a legtöbb százalékot szerezte – húsz felett –, az ellenzéket pártoló sajtóban hirtelen a „jobboldal vezére” eposzi jelzőt kapta.

Azoknak adok igazat, akik az elnökválasztás első körét a politikai pártok vereségeként értékelték. Tán még a történelmi jelző sem túlzás: Kiska, Procházka és Kňažko együtt jóval 50 százalék feletti eredményt ért el, viszont a politikai pártok jelöltjei messze az elvárások (és saját elvárásaik) alatt teljesítettek. A legnagyobbat a Népi Platform bukta – akkorát, hogy nem is élte túl –, de Fico és Bárdos is messze a potenciálja alatt zárt.

Jó kérdés, hogy vajon a fenti három független induló esetében a személyiségük, vagy pedig inkább a helyzet határozta meg a végeredményt. Nyilván mindkét tényező szerepet játszott, de azt gondolom, összességében inkább a politikaellenes hangulat játszotta a döntő szerepet, mint maguk a jelöltek. Az emberek a politikáról, mint olyanról mondtak véleményt, és ehhez eszközként a fenti három jelöltet használták. A civil Kiskát, a fiatalos Procházkát és a nosztalgikus Kňažkót.

Procházka 400 ezer szavazó bizalmát szerezte meg, ami már önmagában is elég erős bázis lenne az érvényesüléséhez bármely későbbi választáson. Kérdés azonban, mennyire lehetséges e személyes támogatottság átkonvertálása politikai potenciálra. A közelmúlt nem sok okot ad a bizakodásra: 2009-ben Iveta Radičová csaknem egymillió szavazatot szerzett az elnökválasztáson, egy évvel később az általa vezetett pártlista ennek a felét sem tudta megtartani. És ott van még Daniel Lipšic esete, aki KDH-s politikusként a preferenciakarikákkal megelőzte saját listavezetőjét, rendre a legnépszerűbb politikusok között van, pártja, a NOVA viszont a vonal alatt feszeng már hónapok óta. Ráadásul Lipšic és Procházka között a párhuzam nagyon erős: két kiugrott kereszténydemokrata politikusról van szó, akiket egyaránt a jobboldal új vezéreként próbáltak és próbálnak marketingelni. Ma véleményem szerint nincs okunk azt gondolni, hogy Procházka bármivel nagyobb felhajtóerőt tud(na) produkálni, mint azt Lipšic pártja teszi.

Akárhogy is, Procházkának fából vaskarikát kell teremtenie ahhoz, hogy az elnöki támogatottságát pártpreferenciává alakítsa. Támogatottsága jelentős részben éppen abból adódik, hogy párton kívüliként indult. Hogy hogyan tudja betömöríteni egy párt mögé azokat, akik ezért szavaztak rá, nincs ember az országban, aki meg tudná mondani. Ez egyébként Andrej Kiskára is vonatkozik. Most ugyan még bevallottan egyikük sem foglalkozik a pártalapítás gondolatával, de az szinte biztos, hogy a kézzel fogható rendszerellenes hangulatot valaki – vagy ők, vagy egy újabb játékos – megpróbálja meglovagolni. És nyilván a standard pártok sem lesznek tétlenek. Aki le tudja vonni a szükséges tanulságokat a pártok mostani fiaskójából – legyen az civil vagy pártos –, az komoly politikai tőkét építhet. De hogy új vezér lesz-e belőle...?