Az MKP válaszút előtt

Némi bizakodásra azért van okuk, hiszen – kis túlzással – rosszabb egyszerűen nem történhet a párttal, mint ami jelenleg folyik a vezetésben.

Az MKP jövője nem annyira borús, mint gondolni lehetne, a párt alapjai a katasztrofális választások után is egyben maradtak. Hiába nyilatkozta valamilyen érthetetlen megfontolásból Csáky Pál, hogy a vereség után sokan átléphetnek a Hídba, a helyi alapszervezetek legfeljebb meggyengülnek, de nem vesznek el. Bugárék kormánypozíciója megerősíti a Hídat a helyi önkormányzatokban, de ez nem azt jelenti, hogy az MKP egyszer s mindenkorra eltűnik. Van mire építenie.

Az már egy másik kérdés, hogy mennyire minőségi az alapanyag. Szokás rámutatni arra, hogy az elnökség lecserélése nem fogja megoldani a párt gondjait, a hiba a régiókban van: teljes, a falusi és városi alapszervezetekre is kiterjedő tisztújításra van szükség. Ez igaz, de ezt a problémát pont nem a pártvezetés fogja megoldani. A rossz regionális politikusokat nem az elnökségnek kell leváltania, hanem a választóknak kell megbüntetniük azzal, hogy nem szavaznak rájuk. A Híd feltűnése ebből a szempontból nem átok, hanem inkább áldás – azt jelenti, lesz alternatívájuk a helyi kiskirályoknak, akikre csak jobb híján adták voksukat a szavazók.

Mit tehet az MKP-ért az új elnökség? Azonnali változást hozhat a kommunikációban, jelenleg ez a párt leggyengébb pontja. A választások idején Csákyéknak nem volt pozitív üzenetük a választók felé – célok és program helyett ellenségekről beszéltek, és indoklás nélküli hűséget követeltek. A kommunikációra és párbeszédre képtelen régi gárdának kell most átadnia a helyét valakinek, aki ismét megpróbálhatja, hogy széles körben szimpatikussá tegye az MKP-t.

A választók szeretnék tudni, mit kínál nekik a párt. Megoldásokra és alternatívákra van szükség, el kell gondolkodni azon, mit ajánlhat az MKP, amit a többi párt nem. Tisztázni kell nyilvánosan is, hogy a jelenlegi politikai rendszerben ki a párt szövetségese, és ki az ellenlábasa. Egyszerűbben megfogalmazva: nyitni kell az ötletekkel a választók felé, partnerként kell kezelni a szavazókat, nem pedig lenézni őket.

Van persze egy másik lehetséges forgatókönyv is. Elképzelhető, hogy minden marad a régiben. A problémákat a szőnyeg alá söprik, a négy és fél százalékos választási vereséget ráfogják majd a rosszakarókra, Bugárra, az asszimilációra. Idővel pedig fokozatosan kibővül az ellenségek listája, mert mindig lesz kit hibáztatni a kudarcokért. Már csak az a kérdés, ki szavazna egy ilyen pártra. Még a négy százaléknál is kevesebben.