Az intenzív osztályon

Az anya, aki télen sportcipőt visel, már a kórház előcsarnokában feltűnik a nőnek, mert hangosan telefonál – valószínűleg az ügyvédjével –, és magyarázza, hogy balesetet szenvedett a lánya: az apjával volt, aki ittasan négy autónak is nekiütközött, és a kislányt helikopterrel szállították kórházba. Kéri, javasoljon neki lépéseket, ezután soha többé nem engedi a lányát hozzá. A nő, aki hallgatja, lepergeti a helyzetet, összeszorul a torka – ki tudja, Szlovákia mely szegletéből érkezett, lóhalálában, egy marék holmival, és most Pozsonyban kapott egy szobát a kórház mellett, mert ugye az intenzíves szülők nem lehetnek a gyerekeik mellett, amikor csak akarnak.

Három óra van, hárman várnak kint, hárman reszketnek a gyermekük életéért. Becsengetnek. A nővér szigorúan közli: várniuk kell, ellátnak egy gyereket. Minden várakozással töltött perc karcolja a lelket – vajon az övé szorul gyors ellátásra? Milyen lesz a műtét után? Felismeri majd: vajon, ha sírt, vigasztalták?

Az ajtó nem nyílik. A kétségbeesett szülők némán várnak, csak róják a köröket. Jobb, bal, szegett fej. Megérkezik egy pár. Leülnek, egymás mellé szorosan, halkan beszélnek. Orvosok kabátban jönnek-mennek, véget ért a műszak.

Egyszerre nyílik az ajtó. A nő hosszú folyosón követi az előtte haladókat. A párból csak az anya jön be. Egy terembe mennek. Ott a szekrényen a kisbabája neve, benne a műtős ruha – ezt kell magára raknia, fertőtleníteni a kezét és mehet is a gyermekéhez. A nagy teremben egymás mellett öt különböző ágy. Három baba fekszik ott, melyik az övé? Feltérképezi a teret, elindul ösztönösen az ágyhoz, amelyben az ő gyermeke talált menedéket. Megpillantja őt és elcsodálkozik, milyen nagynak tűnik a legkisebb gyermeke. Csövek és monitorok, a pici, agyongyötört testének látványa fogadja. Ő alszik. Az anya kap útmutatást: kivenni nem lehet, próbálja úgy szoptatni, hogy fölé hajol! A steril ruha most levethető, de aztán szigorúan vegye vissza! Itt az egészségügyisek nem finomkodnak. Négy nő szorgoskodik a gyerekek körül. Mindenki be van osztva valakihez. Nem ülnek le, még akkor sem, ha ott van a szülő. Szigorúan csak az egyik lehet a gyereke mellett, így az apuka, aki bejött a kamaszfiúhoz, az első mondataiban már emlegeti is az anyát, nyugtatja a mélyaltatásban levő nagyfiút, hogy délután anya is jön hozzá. A lélegeztetőn levő újszülöttnek az anyukája mesét olvas – azoknak is, akik csendben ülnek egy műanyag széken a gyerekük kezét szorongatva.

A kicsi fölé hajol, ébresztgeti, próbálja etetni, mintha ez jelentené az egyetlen segítséget a gyermeke számára. Kérleli: csak egy picit, de ő keservesen sír, az intubálástól rekedt hangon. A nővér ott terem, és azonnal szondát nyom le a gyerek orrán keresztül, majd annyit mond az anyának: fejje le a tejet! Az meg bólogat, hát hogyne, hoz neki vissza, de szeretné aztán többször megpróbálni a szoptatást. De erre most nincs mód! Vért kap a baba, ez fontosabb, csak hozza a tejet vissza, aztán érdeklődjön telefonon! Már lejár a látogatási idő, amúgy sem ajánlják, hogy simogassa, csitítsa a gyermeket, láthatóan még hangosabban kezd miatta a sírásra. Így hát még percekig ül, aztán hat a gyógyszer, újra elalszik a kicsi. Az anya a fülébe súgja, hogy szereti, hogy itt van, hogy hamarosan újra együtt lesznek, legyen bátor, már csak az éjjelt bírja ki az anyukája nélkül. Magát is nyugtatja. Mellette ott a kislány, akit belső vérzéssel hoztak be, akinek az anyukája távoltartást kért az ügyvédtől. Mindketten sírnak, a hét év körüli gyermek és az anya is, aki a kislány szőke haját simogatja.

Zokogni kezd, amikor kilép az intenzív ajtaján, elindul az ideiglenes szállásra, egy másik kórházi osztály felé, és a kórházi lépcső fordulójában a falnak támaszkodva, leguggolva a tenyerével takargatja az arcát. Csapatban jönnek az emberek le a lépcsőn, hallja a hangokat, de nem néz rájuk. Arra gondol, vajon mennyi síró szülő lehet itt a folyosókon. Ő is csak egy a sok közül.

Előző este egy nádszegi anyukával beszélgetett. Jobban ragaszkodnak egymáshoz ők ketten, talán mert magyarul tudják megosztani az érzéseiket. Egyre több nővér és ápoló szólal meg magyarul. Azokkal, akikkel az anyanyelvükön beszélhetnek, máris cinkostársak.

Másnap, mikor újra látogatható az intenzív, már nincs ott a balesetes kislány és az anyukája. Az ő gyermeke délben kerül fel a szobára, mellé. Bejön a főorvos és bejelenti, holnap haza is mehetnek, annyi a beteg, kell a férőhely.