Az eurózóna reformjára várva

Az Európai Központi Bank pénzügypolitikája elfedte a legnagyobb gondokat, de ettől még az eurózóna nem lett jobban működő valutaövezet. Olyan ez, mintha egy rogyadozó épület legnagyobb repedéseit egy jó adag habarccsal fednénk le. A neves európai közgazdászok nagy része abban egyetért, hogy az eurózónának reformokra van szüksége, de hogy pontosan milyenekre is, az már heves vitákat tud kiváltani a szakmai és politikai körökben.

Emmanuel Macron francia államfő tavaly szeptemberi jövőbe mutató beszédével szeretett volna új lendületet adni az Európai Unió és az eurozóna reformjainak. Macron egy olyan eurózónáról beszélt, melynek saját pénzügyminisztere és saját költségvetése van. Egy olyan eurózónáról, amely erősebb összefogással jobban ellen tud állni a világgazdaság esetleges válságainak. Ebben sokat segítene a Nemzetközi Valutaalap mintájára létrehozott Európai Valutaalap, amely válság esetén ki tudná segíteni az eurózóna bajba jutott országait. Ez természetesen több központosítással járna, és ezzel nem minden tagállam ért egyet.

Nem vitás, hogy Macron egyedül nem képes az eurózóna megreformálására. Franciaországnak partnerre van szüksége, és az első számú jelölt természetesen Németország. A francia–német kettős jelentős gazdasági és politikai meggyőzőerővel rendelkezik, és közösen nagyot tudna lendíteni a közös pénz reformján. Macron Európa-beszéde két nappal a német parlamenti választások után hangzott el, azt azonban a francia államfő sem sejtette, hogy a következő hat hónapban Németországra és Angela Merkelre fog várni az egész EU. A legújabb kori német történelem leghosszabb kormányalakítása több hónapos hatalmi vákuumot eredményezett Berlinben, és ez nagymértékben hátráltatta az eurózóna reformterveit is. Az eredeti tervek szerint már az Európai Tanács decemberi ülésén be kellett volna mutatni a francia–német reformelképzeléseket, de ezt előbb márciusra halasztották, majd a márciusi ülésen is lekerült az asztalról. Merkelnek márciusra végre sikerült tető alá hoznia az új német kormánykoalíciót, de közben kulcsfontosságú hónapok teltek el. Az eurózóna hat északi és balti tagállama, Svédországgal és Dániával kiegészülve kihasználta a német hatalmi vákuumot, és közös álláspontjukban szkeptikusan értékelték a francia–német elképzeléseket. Ezek az országok nagyratörő reformok helyett inkább kisseb, pragmatikus lépéseket szorgalmaznak. A komoly reformoknak nem kedveznek az olasz parlamenti választások eredményei sem, ahol az euroszkeptikus pártok szerezték meg a szavazatok legnagyobb részét. Nem lenne ezért meglepő, ha júniusban sem születne megegyezés a reformokról az eurózóna tagállamai között, és a legvitatottabb javaslatok egyelőre csendben eltűnnének. Az alapok megerősítése helyett újabb réteg habarcsot viszünk fel az eurózóna ingatag épületére, és ezért a következő gazdasági válság eljövetelekor komoly árat fizethetünk.