Az EU békegalambja

 

Ugye Alfréd Nobel végakarata szerint a díjat annak kell kapnia, aki a legtöbbet tette a béke fenntartásáért. Itt és most ne arról bölcselkedjünk, érték-e a béke. Hiteltelen lenne, mert a béke, mint érték, nagyon nehezen értékelhető egy olyan kontinensen, ahol a lakosság kétharmada még puskalövést sem hallott. Mondjuk a jugoszláv államok lakói talán valamivel több felvilágosítást adhatnának arról a helyzetről, amikor nem tudni, lelőnek-e, megerőszakolnak, lágerbe dugnak, vagy csak simán éhezünk és félünk. Akinek a béke nem érték, itt hagyja abba az olvasást, mert e sorok íróját lökött demagógnak tartja majd. Az unió és annak jogelődei alapvetően azért alakultak, mert a II. világháború után néhány jövőmodellező államférfi eltöprengett azon, vajon a társadalom haladásának útján feltétlenül fontos-e egymás öldöklése. Mivel azt szerették volna elérni, hogy a világ legjobb életkörülményeit kínáló európai kontinens (kultúrájával, politikájával, ideológiáival) ne legyen véres háborúk színtere, beindult az azóta már sokszor elemzett, dicsért és elmarasztalt integrációs folyamat. Most van EU, feltehetően nem egy hosszú időre változatlan felállásban, s ez az EU bizony komoly garanciája annak, hogy nem esünk egymás torkának. Tehát annak is, hogy euroszkeptikus kollegáim nagy valószínűséggel holnap is szkepticizálhatnak kedvükre, mert családjuk nem fog gyertyafénynél fázva és éhezve a harcban elhunyt apukáért imádkozni. Ennyit azért írjunk az EU javára, és ne röhögjük ki a Nobel Bizottságot, ahol talán mégsem félkegyelmű futóbolondok döntenek. Ilyentájt arra sem fölösleges időt és újságpapírt pazarolni, hogy belegondoljunk: a válság által (is) gerjesztett föderációs szándékoknak van-e jövőjük. A globalizált világban, ahol Európa technológiai és termelési fölénye a múlté, vajon Kína, az arab világ, a ki tudja mikor feltörő India többmilliárdos erejével szemben tárgyalópartner-e a még az erős és gazdag Németország, Nagy-Britannia vagy Franciaország külön-külön. Arról nem is beszélve, mekkora tintapaca a térképen egy Magyarország vagy Szlovákia méretű kis állam. Félmilliárd ember gazdasági, politikai, kulturális (ezt külön hangsúlyozva) és katonai ereje viszont számottevő, komoly partnernek tekinthető és ezért biztonságot (horribile dictu: BÉKÉT) szavatoló tényező. Már akinek a béke érték.Azt se felejtsük el, hogy kisebbségi létben mindig nagyobb biztonságban élnek az emberek egy szövetségi, nagy államalakulat területén, mint egy nemzetállamban, mert még az autonómia oly kívánatos bevezetése sem menti meg a kisebbséget egyrészt az etnobizniszben garázdálkodó önnön képviseletétől, másrészt pedig a mindenkori számbeli többségtől. Ha a kisebbségi agenda nem a nemzetállamok belügye, hanem szövetségi jogkör lesz, akár Brüsszelben, vajon annyira rosszabb lesz e lap olvasóinak? Nem inkább fordítva? Boldog népség vagyunk mi, mert megengedhetjük magunknak azt a luxust, hogy tehetségeinket kikészítsük (ezt csak úgy mellesleg), Nobel-díjasainkat lenézzük (ezt már konkrétan), és most egy Nobel-díjon vigadjunk. Hangsúlyozom, boldog egy népség vagyunk. Míg szánkra nem fagy a mosoly.