Az energetikai válság paradoxai

Kicsit idézzük fel az elméletet! Vagy legalábbis néhány alap gondolatot, min is alapszik a liberális kapitalizmus. Először is: a magántulajdon hatékonyabb az államinál – minden tulajdonos jobban törődik a saját cégével, mint az államéval. Ha a sajátodból pazarolsz, csődbe mehetsz, ha az államét szórod két kézzel, még busás lelépőt is kapsz. Másodszor: a piac láthatatlan keze elintézheti, hogy az egyén, aki kizárólag önös gazdasági érdekeit tartja szem előtt, hasznos legyen az egész társadalom számára. Magyarán: a kínálat és a kereslet jobb főnök a legtöbb kormányfőnél. No és harmadszor: a társadalomban nem az a fontos, hogy mindenkinek egyforma bevétele legyen, hanem a lényeg az esélyegyenlőség, és aztán már az egyéneken múlik, ki hogyan él a lehetőségekkel.

Mindezek tudatában azonban hirtelen annak lehettünk tanúi, hogy Veronika Remišová és Ľuboš Blaha a tévében azon veszekedtek, mikor lenne előnyösebb államosítani a Szlovák Villamosműveket, és hogy miért is vannak még mindig magánkézben, miközben Eduard Heger miniszterelnök azzal fenyegette meg Brüsszelt, hogy államosítja az áramot, ha az Európai Unió nem nyújt nekünk elegendő anyagi segítséget. A volt gazdasági miniszter pedig egy kissé rezignálva azt magyarázta: „Mindenesetre elmondható, hogy az energiapiac csődöt mondott – magam is meg vagyok lepődve, hogy ilyet kell mondanom. A piac becsődölt, itt van egy nagy buborék, és jogos, hogy az állam beavatkozzon, sőt, hogy keményen avatkozzon be.”

Hogyan lehetséges ilyen 180 fokos fordulat? Igen, értem, itt van a háború, az infláció, az egyik csapás a másik után ér minket, de valóban nincsenek szisztematikus eszközeink, hogy megbirkózhassunk a válsággal? Hogyan lehetséges ez? Kettő, illetve három magyarázat is eszembe jut, mi lehet ennek az oka. Első: a szlovák politikusok dilettánsok. Második: a liberális kapitalizmusnak súlyos hiányosságai vannak. Harmadik: a szlovák politikusok dilettánsok, és a liberális kapitalizmusnak súlyos hiányosságai vannak. Személy szerint a harmadik magyarázat felé hajlok. Igaz, hogy a modern Szlovákia 30 éves történelme alatt nem volt túl sok szerencsénk a kormányzati garnitúrákat illetően, a mostani kabinet amolyan hab a tortán. Ennek a következménye az, hogy a gazdaságunk rendkívül érzékenyen reagál a világban zajló súrlódásokra és az anyagi tartalékok hiányára, melyek segítenének átvészelni a negatív hatásokat.

Másrészt az sem normális, hogy a világot pár évente rendszeresen valamilyen buborék vagy példa nélküli válság sújtja, melyekre legtöbbször állami beavatkozásokkal és – ha már máshogy nem megy – pénznyomtatással reagálunk.

De ez már csak a jéghegy csúcsa. Le kell szögezni, hogy az említett alapgondolatokat sem sikerült teljesen átültetni a gyakorlatba. A kisvállalkozó agyonhajszolja magát, hogy túlélje a nehéz időket, ám a nagy multinacionális vállalatok vezetése olykor inkább az állami cégekre emlékeztet. A piac láthatatlan keze nem képes csodákra, fel tudnék sorolni néhány olyan embert, aki csak a saját érdekeit tartotta szem előtt, és a társadalom számára nem igazán volt hasznos, inkább ellenkezőleg. És ami az esélyegyenlőséget illeti: valóban azt gondoljuk, hogy egy elmaradott településről származó romának ugyanolyan esélye van az érvényesülésre, mint egy jól szituált fiúcskának, akinek az apja drága iskolát finanszíroz egy neves külföldi egyetemen?

Nem a liberális kapitalizmust akarom elátkozni. Jelenleg ez a domináns társadalmi berendezkedés. Ahogy mondani szokás: nem ideális, de talán tényleg ez a legjobb, amit az emberek képesek kitalálni. Csakhogy ez is fejlődik, és nekünk folyamatosan azon kellene dolgoznunk, hogy fokozatosan átalakítsuk a rendszert, illetve eltávolítsuk a hibákat. Az az érzésem, hogy inkább csak dicsőítjük, és utána időről időre tüzet oltunk.

A szerző a Plus 7 dní főszerkesztő-helyettese