Az első sztrájk – az első fecske?

Az eredmény impozáns: egyhetes sztrájk – 14,12 százalékos béremelés. Igaz, három hullámban, szűk másfél év alatt. Emellett azonban az alkalmazottak kiharcoltak egy egyszeri, 500 eurós „jutalmat” is, amit a következő fizetésükhöz kapnak.

Nem kell különösebben megütközni azon, hogy épp abban a gyárban sztrájkoltak, ahol az átlagkereset bruttó 1800 euró körül van, a „menedzsment fizetése nélkül” – legalábbis a cégvezetés állítása szerint. Más ágazatokhoz viszonyítva mindenképp hatalmas összeg, amilyenről például egy szalagmunkás nem is álmodhat. Nem szabad azonban elfelejteni, hogy az átlagkereset a nemzetgazdaságban nem azt jelenti – és így a Volkswagenben sem –, hogy minden második embernek magasabb ennél a fizetése. Az átlagkereset esetében ugyanis átlagosan mintegy 20 százalék mondhatja el magáról, hogy az átlagnál többet keres, a többi alatta van, esetlegesen jóval alatta. Azt sem lehet tudni, hogy ez az alapbér-e, vagy pedig a túlórákkal, a különböző juttatásokkal, a több műszakos munkáért járó kiegészítésekkel együtt számított bér.

A Volkswagen alkalmazottai valóban könnyebben megtehetik, hogy sztrájkoljanak, mint az ország szegényebb, munkanélküliséggel sújtott térségeiben élő, alacsonyabb képzettséget igénylő munkát végző, sokkal rosszabbul kereső alkalmazottak. A pozsonyi vállalat ugyanis tényleg nem engedheti meg magának, hogy hosszabb időre leálljon a gyártás, és szakképzett munkaerővel sem tudja pótolni a sztrájkolókat. A főváros környékén már régóta munkaerőhiány van, a vendéglőkbe is nehezen találnak pincért, nem még szakembert az autógyárba. És valóban, ez a szakszervezet dolga: a lehetőségekhez képest a legjobb munkafeltételeket kialkudni az alkalmazottak számára. Végezetül, a Volkswagen alkalmazottai könnyebben sztrájkolhatnak annak köszönhetően is, hogy ugyan a többségük biztosan nem 1800 eurót keres, de jóval többet, mint például a tornaljai vagy a rozsnyói munkás, vagyis kevésbé érzik meg a fizetéskiesést.

Van azonban néhány szépséghibája is a sztrájknak. A cégen belüli szakszervezetek között háború volt, a sztrájkot hirdető szakszervezet néhány hónapja vette át a hatalmat a régi szakszervezettől, és a harc még mindig tart. Egyesek szerint a sztrájkot elsősorban az új szakszervezet pozíciójának megerősítése érdekében hirdették meg.

Mulatságos volt néhány politikus reakciója, például Robert Fico miniszterelnöké, aki a „sztrájkolók mellé állt”, mondván, vajon miért keresnek kevesebbet a gyár munkásai Pozsonyban, mint Wolfsburgban. Kérdés, hogy Fico milyen elszánt lelkesedéssel támogatná az állami szektorban a sztrájkot, ha például a pedagógusok vagy az egészségügyi nővérek is nyugati béreket követelnének.

Az első valóban komoly sztrájk tehát sikeresen lezajlott a termelői szférában. Kérdés, lesz-e folytatás. Nem a Volkswagenben, hanem más, hasonló, esetleg akár kisebb vállalatoknál, mert a munkaerőhiány egyre több régióban megengedné ezt. Persze, ehhez az is kell, hogy legyen szakszervezet, amely a cég számára is elfogadható, és a céget nem tönkre tevő követelésekkel áll elő. Ehhez kell felnőniük a szakszervezeteknek.