Az elénk tartott tükör

És a feledés. 

Igen, a feledés, mintha November nem is lett volna. Az állam sem veszi komolyan, akkor miért várnánk el, hogy a polgár ünnepeljen? Elfelejtettük, hogy 23 éve a legnagyobb civilizációs értéket kaptuk meg. A szabadságot. Amelyről ma hajlamosak vagyunk bármikor és felelőtlenül kijelenteni: ugyan már, milyen szabadság ez? A szkepszis, a letargia és a kilátástalanság akkora méreteket öltött, amekkorára... hát, legalábbis, nem nagyon van alapunk.  A sajtót és a közösségi oldalakat olvasva néha olyan érzésünk lehet, hogy az 1989-es váltás tulajdonképpen maga a tragédia. Mintha minden rosszul és még rosszabbul sült volna el, mintha minden rossz lenne, mintha ki tudja, milyen látható és láthatatlan hatalmak szállták volna meg az életünket. Emellett, párhuzamosan, egyre több a szélsőséges eszme és a hozzájuk kapcsolódó csoportosulás. Igen, van benne valami. A szkepszis nem magától telepedett a társadalomra. Igaz, teljes nemzetgazdaságokat nyúltak le húsz év alatt. Igaz, tönkrement a munkaerőpiac. Igaz, megszűnt egy sor úgymond szociális biztonság. Igaz, a politikai képviselet nem éppen etikai vagy erkölcsi etalon. Igaz, az állam nem működik úgy, hogy szolgáltatásnak érezzük. Az is igaz, baj van a közbiztonsággal és baj van az igazságszolgáltatással. S igaz, a gazdaság csak nem akar szárnyalni, pedig de jó lenne. Mintha az egészségügy is csőd felé tartana, az oktatásügyben meg éppen tüntetés készül. És itt van az euróválság, ami a meglévő keveset is veszélyezteti. Az ekeli vasútállomáson pedig 23 évvel November után sem a kosz, a leélt épület, hanem a magyar felirat verte ki a biztosítékot. Akkor meg mire volt jó az egész? Arra, hogy az immár negyed százada birtokolt szabadságot komolyan vegyük.  Hogy kezdjük el végre megérteni, a világ legjobban élhető és leggazdagabb társadalmaiban is a szabadság a vezérlő elv. Az egyén felelősséget is vállaló szabadsága.  És főleg arra jó az egész, hogy tudatosítsuk: nem szállták meg az országot, nem tankok és idegen hatalmak laktanyái éltetik a kormányzatainkat. Mi magunk választjuk azokat, mi magunk döntöttünk számtalanszor arról, hogyan tovább. Mi magunk tettük társadalmunkat és azt az országot, amelyben élünk, olyanná, amilyen.  Senki nem diktált, senki nem fenyegetett, senki sem kényszerített. Amit ma oly fanyalogva értékelgetünk a Bársonyos évfordulója kapcsán, az az elénk tartott tükör. S csak magunkat látjuk benne. Mert ilyenek vagyunk.