Az államnyelvtörvény haszna

Az első fecske Párkányban röppent fel, ahol az autóbuszok tájékoztató tábláin az eddig kizárólag szlovákul használt helységneveket magyarul is feltüntetik. S talán megtapogatják a gerincüket azok a dunaszerdahelyi magyarok is, akiknek a 99,9 százaléka eddig szlovákul levelezett a hivatalokkal. Abban a városban, amelyben a magyarok aránya nyolcvan százalék körül mozog. Miután hazavonultak a stadionból, remélhetően ezen is elgondolkodnak.

A szlovák nyelvtörvény „sikere“ ugyanis azon áll vagy bukik, mekkora lesz a civil kurázsi a szlovákiai magyarokban, akik a mostaninál sötétebb időkben, a pártállam szorításában is tanúságot tettek bátorságukról, például, ha iskolát kellett megvédeni. A rendszerváltás huszadik évfordulóján ajándékba kapott, a kommunista asszimilációs gyakorlatot visszaállító Lex Maďarič ugyanis azon túl, hogy diszkriminál (a kivételt kapott cseh is kisebbség Szlovákiában), emberi jogokat sért, ergo rossz törvény, s a rossz törvényeket nem szokás betartani. Jogász létére ezzel Robert Fico is tisztában lehet.

Attól, hogy a szlovák hírközlő szervek mélyen hallgattak róla, még tény marad, hogy Jerzy Buzek, az Európai Parlament elnöke jelezte, kész a közvetítésre Szlovákia és Magyarország között. Lehet, hogy van ebben némi lengyel-magyar reminiszcencia, vagy csak annyi, hogy Buzek demokrata, keresztény és professzor. Meg van némi affinitása a közép-európai lét abszurditásaihoz (szülővárosa születésekor a harmadik birodalomhoz tartozott, ma Csehországban van). Mert elég abszurd helyzet, hogy az uniónak nincsenek eszközei az ilyen viták eldöntésére, és a mai napig nem akaródzott tisztáznia az őshonos kisebbségek jogvédelmét. Második hozadéka a nyelvtörvénynek, hogy ez a torzszülött törvény talán mozdulni kényszeríti Brüsszelt, mert az Európai Unió békés jövője nehezen képzelhető el hosszú távon, ha nyelvi imperializmus dúl a házon belül.

A harmadik hozadéka, hogy kiderül, mire képes a meggyengült, rongyos hitelű anyaország. Az egyik pártocska azonnal hozta is a formáját. A mindenkitől megtisztított Magyar Demokrata Fórum valamiféle „magyar nyelvalap“ létrehozását ötlötte ki. A terv eklatáns példája annak, hogyan kell félrekezelni a határon túli magyarság kérdését az anyaországban. Az MDF szerint „nem hagyhatjuk, hogy az Európai Unióban bárkinek fizetnie kelljen azért, mert az anyanyelvén beszél“. Vagyis magyarországi magyar polgárok tömjék a szlovák államkasszát a szlovákiai magyarok büntetéseinek átvállalásával. Volt már ilyen a magyar történelemben, ám azt török megszállásnak és váltságdíjnak hívták. A szlovákiai magyarságnak tisztességes kisebbségi törvényre van szüksége, nem adományokra. Ez már csak számarányából is adódik, hiszen a felvidéki magyarság Szlovákia lakosságának több mint az egytizedét teszi ki. Ha ennek elérésében próbál segédkezet nyújtani a magyarországi kormány vagy egy-egy ambiciózus párt (és nem a szavazatszerzés igyekezetétől hajtva próbál szolidaritást játszani), köszönet érte. Tartok azonban tőle, hogy ezzel is nekünk kell előállni előbb, mert hiába akar az orvos gyógyítani, ha a beteg meg akar halni. Ez a felismerés lehet a nyelvtörvény harmadik hozadéka: a sarokba húzódás, a meghátrálás, az örökös védekezés és az időnkénti ötletelések helyett végre jövőképben kezd el gondolkodni a szlovákiai magyarság, ami nélkül manipulálható csorda, szó szerinti kisebbség, maradék marad. S egy következő kormányváltás után nem lehet sikerként elkönyvelni, hogy kikozmetikáztuk a nyelvtörvényt. Ez körülbelül akkora áttörés lenne, mint a majdnem sikerült megyerendszer. Az akkori MKP azt is lenyelette velünk.