Az állam eladósítása

A harmadik Fico-kormány intenzíven dolgozik azon, hogy úgynevezett beruházási kivételt emeljen be a költségvetési felelősségről szóló törvénybe. Ehhez alkotmányos többségre, legalább 90 szavazatra van szüksége a parlamentben, ennek érdekében most Boris Kollár pártját puhítja. A meggyőzés legfontosabb eszköze az a trükk, hogy aki ellenzi a kivételt, az az autópályák építését ellenzi, márpedig ki akarna ilyen színben feltűnni a választók előtt. Két ellenzéki párt, az OĽaNO és a SaS nem sétált bele a csapdába, így ha Ficóék nem akarnak Kotlebáékkal egyezkedni (ami azért mégiscsak ciki), akkor Kollárral kell. Ő jó eséllyel meggyőzhető (megvehető?), nyilván se perc alatt levezetné a Facebookon híveinek, hogy miért döntött a kormány támogatása mellett. Alighanem a párt fő ideológusa, Milan Krajniak („az utolsó keresztes lovag”) is meg tudná indokolni, hogyan illik a liberális demokrácia alternatívájaként ajánlott koncepciójába, az úgynevezett keresztény-szociális demokráciába az állam felelőtlen eladósítása.

Mondjuk ki nyíltan, erre megy ki a játék. Egy évtizede az uniós stabilitási és növekedési paktumot puhították fel hasonló kivételekkel, a hivatalosan „rugalmasabbá” tett (valójában kiherélt) paktumnak jelentős szerepe volt abban, hogy az EU adósságválságba sodródhatott. Most ugyanez fenyeget nemzeti szinten. A kivétel mellett nem szól semmilyen racionális gazdasági érv, Ódor Lajos, a Költségvetési Felelősségi Tanács tagja nyolc érvet sorol fel ellene blogjában. A legfontosabbak talán azok, hogy a jelenlegi kedvező költségvetési helyzetben lehetne több pénzt találni az utakra (is), ráadásul ha a pénz hatékonyabban és a mindenhol jelen lévő hatalmas korrupció nélkül lenne elköltve, akkor olcsóbban és több út épülhetne (és vasúti szakasz újulhatna meg). Ugyanígy érvel az ellenzék józanabb része. Ráadásul, ha egy kivétel bekerülhet (az utak és vasutak költségeire) az adósságfékbe, akkor ki garantálja, hogy nem lesznek más, sürgető kiadási prioritások is – ilyenek mindig vannak, és szintén kivételért kiálthatnak. Így szépen eljutunk oda, hogy minek az a fék, ami szinte sosem fékez.

Praktikusan nézve az egész csupán önámítás, hiszen a „beruházási kivétel” miatt az infrastruktúra fejlesztésére felvett kölcsönök attól még kölcsönök maradnának, hogy nem aktiválnák az adósságféket, tehát növelnék az államadósságot. Akárcsak a PPP-projektek (még ha könyvelésileg csak közvetett módon is). Ez utóbbit már Érsek Árpád közlekedési miniszter említette a Trend hetilapnak adott interjúban, mint alternatívát (a „másféle kölcsönökkel” együtt), ha mégsem jönne össze az alkotmányos többség. Vagyis a kormány elszántnak tűnik, így vagy úgy, de el akar adósodni, hogy épülhessenek az autópályák. Ezzel nyilván jó pontokat szerez az érintett területek lakosainál és főleg a közbeszerzéseket elnyerő építőipari cégek tulajdonosainál.

Közben nem tudni, hogy tisztában vannak-e vele, de az ország fizetőképességét teszik kockára, mindent egy lapra téve. A taktika: amíg hatalmon leszünk, nem üt be újabb válság. Valójában, ha megdobjuk az államadósságot pár milliárddal, miközben a magánadósságok is viharosan nőnek, akkor tartalékok nélkül futhatunk bele a válság következő fordulójába. A Szlovák Nemzeti Bank tavaly májusban figyelmeztetett arra, hogy a lakossági hitelállomány növekedése öt egymást követő évben Szlovákiában volt messze a legmagasabb az egész Európai Unióban. Térségünkben a lakossági adósságok GDP-hez mért arányát tekintve alighanem Szlovákia vált a legeladósodottabb országgá. Nem kell hozzá észkombájnnak lenni, hogy lássuk: nem lesz ennek jó vége.