Az a bizonyos megtölthetetlen pohár

Sajnálatos módon ez a modern ember alapcsomagjának részét képezi, amit a nagybetűs életbe való lépéskor az orra alá nyomnak – mindenki kap egy poharat. Ez a pohár végigkísér bennünket életünk során. Hogy mivel töltjük meg? Ezt nem mi döntjük el. A saját poharam megtöltésének előjoga nem rám tartozik. Itt kerül a képbe a mindenkin segítő, jó szándékú emberiség. Mekkora mázlisták vagyunk, hogy ennyien sietnek a megsegítésünkre, és kérdezés nélkül a poharunkba öntik a keserédes nedűt! Olyan ez, mint amikor a világra szóló lagziban, ahonnan már szabadulni szeretnénk, folyton csak töltik azokat a fránya feleseket „búcsúzóul”. Nem törődve azzal, hogy a poharamban addig csak víz volt, könnyed kézmozdulattal ráöntik a pálinkát. De ha ez még nem volna elég, jön még valaki (nem is ismerjük az illetőt), s rálöttyint egy kis vodkát. Végül is a színe ugyanaz, meginni úgysem akarjuk, de azért megkérdezhették volna, hogy kéri-e az ember a gyomorforgató „elixírt”.

Tegye fel a kezét, akit élete során már legalább egyszer kiborítottak embertársai! Egyik kedvenc tapasztalásom ezzel kapcsolatban, amikor magyarországi (ami kemény külföldnek számít) munkaviszonyom megszűnése után le kellett kérnem egy dokumentumot, ami sajnos elengedhetetlen volt a további ügyintézéshez. Intézhette volna a hivatal, de akkor két-három hónapba telt volna. Nekem két-három nap volt. Igaz, pingponglabdaként pattogtam a hivatalok űzte játszma közben. Kezdtem Komáromban, ahonnan Tatabányára vezényeltek, utána Oroszlányba, majd ismét Komáromban kötöttem ki. Végül is autó van – hogy a benzin mennyibe kerül, az nem érdekes. Az időbeosztásom meg pláne nem érdekel senkit, az én érdekem, oldjam meg! Legalább lettek volna kedvesek, de nem, csak szépen töltötték a „poharat”...

Sajnos ez a világ rendje. A hangyákhoz hasonlóan működünk. Szorgosan teszi hozzá ki-ki a maga módján azt a keveset annak érdekében, hogy olajozott gépezetként működjön szüntelen ez az „élet”. A hangyakirálynő nem kell, hogy születési előjogból adódóan uralkodó legyen, választhatjuk azt mi magunk is. A lényeg, hogy ott van felettünk. Mi dolgozunk érte, ő dolgozik értünk. Ez így kerek is lenne egy ideális világban. Láttunk már épp elég utópisztikus és disztópikus filmet, hogy lássuk, milyen „tökéletesen” is tud működni az ideális társadalom. De a valóság…

Azt hinnénk, ha becsületesen játszunk, akkor a Gondviselő majd kíméletesen bánik velünk. Ez az úgynevezett gondviselés a legnagyobb jó szándékkal kezdi megtölteni kérdezés nélkül a féltve szorongatott poharunkat. Kérhetjük szépen, hogy hagyja abba, ordíthatunk, mutogathatunk, de ő csak tölti tovább. Az ember bírja egy darabig, de ha egyszer megtelik az a fránya pohár, akkor bizony meg van telve. Ekkor eltörik valami az emberben, jön a kiborulás.

Szabad ilyenkor éreznünk bármit is? Fejünkhöz vágják az élet kliséit, s már nem is érezzük magunkat „méltónak” arra, hogy kiboruljunk a kis poharunk felett. Hisz ilyen dolgok mindenkivel történnek, megesik az ilyesmi... De nem! Igenis szabad felszólalnunk! Funkcionalitását vesztett boly az, ahol minden dolgozó csak a túlélésre játszik, és nem figyel egyik a másikra. Mi értelme van annak, hogy más életét nehezítsük önnön akaratunkból? Túl nagy kérés, hogy ne gázoljunk át egymáson, és ha a kedvességre képtelenek is vagyunk, legalább ne töltsünk kéretlenül? Lehet, hogy ha másként lenne, akkor egy utópia felé is tarthatnánk, de így…