Autonómiát, a fejekben

Bizony, Magyarország az elmúlt hat évben a korrupció, az autokrácia és a politikai gátlástalanság fura egyvelegévé fejlődött, már ha ezt fejlődésnek nevezhetjük. Ami, tegyük hozzá, nem annyira egyedi térségünkben, ám az a lazaság, amivel a kormánypárti politikusok még csak leplezni sem próbálják a hatalommal való nyilvánvaló visszaéléseket, mégis hungarikumnak nevezhető. Ahogyan az is, hogy mindez sem volt elég ahhoz, hogy a politikai színtéren kitermelődjön egy élet- és versenyképes ellenzéki erő, amely képes lehet leváltani a regnáló pártot.

Mi, kisebbségi magyarok különös helyzetben vagyunk most. Egyrészt látjuk, hogy az „anyaország” nem jó irányban halad, s ez aggodalommal tölt el minket. Jól emlékszünk még azokra az időkre, amikor ez fordítva volt: a mečiarizmus idején Magyarország tekintély volt, és egyben fogódzó számunkra. Másrészt valahol azt is érezzük, nem „illik” bírálnunk az anyaországot. Mintha erkölcsileg is kisebbségnek, alárendeltnek tartanánk magunkat Magyarországgal szemben, s az ország vezetésének kritizálását egy kicsit nemzetárulásnak éreznénk. Persze, erre rájátszik az orbáni rezsim, amely retorikájával minden ellene irányuló bírálatot a magyar nép elleni támadásnak állít be, s a határon túli magyar szervezeteket anyagilag teszi érdekeltté abban, hogy ne kritizálják. (Volt olyan hazai magyar közszereplő, aki leiratkozott a Népszabadságot támogató szolidaritási nyilatkozat alól, mert megsúgták neki, hogy nem marad következmények nélkül, ha a neve szerepel a listán…)

Ennek ellenére nagyon fontos lenne, hogy végre kialakítsunk egy egészséges viszonyt Magyarországgal. Talán végre leküzdhetnénk gátlásainkat, s elsősorban önmagunkban tisztázhatnánk, hogy Trianon nem a mi hibánk, s nem csupán egy csökevény vagyunk, amely a magyarság számára olyan igazságtalan békeszerződés nyomán született. Ebből az is következik, hogy egyenrangú partner vagyunk a mindenkori magyar kormány számára, s a nekünk juttatott támogatás – amelyet a kormány csak úgy mellesleg nem saját zsebből, hanem a magyar adófizetők pénzéből fizet –, nem alamizsna vagy szívesség, hiszen Magyarországnak is érdeke, hogy a határon túli magyar közösségek megmaradjanak.

Amíg erről mi magunk, a lelkünk mélyén nem vagyunk meggyőződve, nem tudunk autonóm módon fellépni sem Magyarországgal, s adott esetben az itthoni magyarellenes támadásokkal szemben sem, s nem tudunk hitelesen kiállni a minket megillető jogokért. Ezért a hazai magyar érdekképviseletnek, legyen az nemzeti, polgári vagy akármilyen, elsősorban ezt kellene támogatnia: az autonómiát, a fejekben. Utána jöhet a többi.