Átmeneti idők

A megnyugvást viszont nem jön el csak úgy magától, de még egy majdani igazságos bírósági ítélet sem fogja automatikusan elhozni. Múlt héten végül úgy alakult, hogy a NAKA-akció beárnyékolta egy néhai jegyespár nagymácsédi házának a lebontásáról szóló hírt. Összességében valahol mindkét esemény jelezte: bőven van még mit aktívan feldolgoznia a társadalmunknak.

A hírek kapcsán végül azon kaptam magam, hogy neveket sorolok. Daniel Tupý mellett ott áll Ján Kuciak és Martina Kušnírová, illetve Matúš Horváth és Juraj Vankulič neve. Sokáig és jogosan lehetne tapogni az esetek különbségeinél, de most inkább nézzük, hogyan fest a közös metszet.

Mindegyikük elmúlt már 20, de nem voltak még 30, amikor gyilkosaik megölték őket. Aki már volt huszonéves, s legalább egy kicsit szerencsés, az tudhatja, milyen „nagyszerűt ígért” akkoriban az emberélet… Ma már halott társaink aztán szerte a 80-as és a 90-es években születtek egy olyan országban, amely a hosszúra nyúlt „átmenet” fázisában rekedt – s hogy ezt meghaladja, pont az ilyen huszonévesekre van szüksége. Enyhe ráhagyással mindannyiukat generációtársamnak nevezhetem, s mindannyiukkal szívesen barátkoztam volna. Ugyanazon idők szülöttei vagyunk – vagyis voltunk… Úgy haltak meg, hogy csak az utolsó, rettenetes pillanatokban futhatott végig a tudatukon a felismerés: az otthonukat jelentő társadalom legveszélyesebb, legeszementebb és legszánalmasabb erői törtek az elpusztításukra. Azt, hogy ez az „otthon” aztán mit – vagy épp mit nem – kezd az ásító űrt jelentő hiányukkal, már nem láthatták.

Vegyük észre azt is, hogy kik voltak az elkövetők! Vélhetően mindannyiukról elmondhatjuk, hogy szélsőséges, kiskirálykodó, torz személyiségekről van, volt szó – vagy, mint a nagymácsédi gyilkosságnál, az ő „képviselőikről”, „kinyújtott kezeikről” is. Olyanokról, akik szívesen játsszák az istent, s döntenek embertársuk haláláról, aki a szemükben egy alávaló és alávetendő csoport tagja. Egyikük sem a szexuális vagy a nemzetiségi jogokról értekezett, nem a liberális elveket vagy az emberi jogokat, netán az egyenlőséget hangoztatta. Nem háborította fel őket az ember ember felett gyakorolt hatalma – és így tovább. Vagyis úgy tűnik, hogy sokak elképzelései ellenére nem ezek a gondolatok jelentik a veszélyt a társadalomra és az emberéletekre, hanem pont az, ami tagadja őket. Bornírtnak bornírt következtetések ezek, hiszen az 1945 utáni Európában ezeknek világosnak kéne lenniük. Lehet, mégsem azok.

Az előbbi névsorban – nyilvánvaló okok miatt – Malina Hedviget nem említettem, ám a rátámadó alakok ugyanazon nyugtalanító mélységekből érkeztek, mint emezek. A 2006-os – s máig ugyancsak fel nem dolgozott – nyitrai eset kiváltó oka az volt, hogy az áldozat magyarul beszélt. S ezek csak a legismertebb esetek. Tehát: gyűlölet-bűncselekmények… Mindennél világosabb, hogy a szlovákiai társadalom nem fog előrébb jutni addig, amíg az ilyesmik megeshetnek. Márpedig megesnek, méghozzá – amint láthatjuk – rendszeresen. Ne gondoljuk ám azt sem, hogy Szlovákia esete kirívó! Az itteni gyűlölet mintázatai nagyon hasonlóak ahhoz, amit szerte Kelet-Európában tapasztalhatunk. Ezek az indulatok a történelmünk során már jó párszor elővillantották mocskos metszőfogaikat. Most épp pedig rajtunk múlik, állást foglalunk-e velük szemben.